Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
a Lélek egyházában imádkoznak és közösséget alakítanak, azok elismerik az egyház lelki anyaságát, intézményes és szentségi valóságát. A Lélektől vezetettek, ha valóban azok, akkor nem egyfajta mozgalom más mozgalmak mellett, vagy ellenére. Nem vetélytársak az egyház bármely csoportjával, közösségével. Nem, mert a Lélek indítja őket és ennek az indításnak erejében rendelkezésre állnak pápának, püspöknek, papoknak és világiaknak egyaránt. Olyan kegyelmi áramlatról van tehát itt szó, amely az egyház lényegéhez tartozó karizmatikus dimenzió tudatára ébreszt, és nem olyan mozgalomról, amely új struktúrákat, új jellegű intézményt, vagy intézményeket hozhatna létre. Ha valaki előtt ilyen törekvés lebegne, az már nem Krisztust, nem a Szentleiket tartja szeme előtt, nem Isten szolgálatában áll, nem az egyházat, hanem önmagát szereti csupán. A Szentléleknek nincs szüksége újabb egyesületekre, keretekre, hogy behatoljon a fiatalok, férfiak, nők, vagy idősebbek világába, leikébe. Nincs tehát valamiféle „új egyházról” szó, csak olyan keresztényekről, akik örvendeznek azon, hogy együtt lehetnek keresztények, és készen állnak szolgálni másokat — ott, ahová a Gondviselés vezeti őket. Olyasmiről szóltam az imént — mindezt nem kis mértékben a legújabb szakirodalom és némely személyes tapasztalat alapján —, amivel kapcsolatosan mindannyiunknak voltak már problémái, olykor a visszaélésektől való félelemben, máskor attól tartva, hogy sok minden helytelen vágányra siklik egyházunkban. Mégis, a bizakodók, a Lélek tetteit keresők és szavát hallók közé kell a problémák láttán és azok ellenére is állnunk. És Gameliel szavát kell újra meghallanunk azokról a keresztényekről, akiket az első Pünkösd alakított át. „ ... hagyjátok békén ezeket az embereket. Mert, ha ez elgondolás, vagy mozgalom emberektől származik, akkor magától fölbomlik. De ha Istentől van, nem tudjuk szétoszlatni őket. Ne kockáztassátok, hogy Istennel szálltok szembe” (ApCsel 5,38—39.). „Hogy minden épülésre szolgáljon” Ma, az egyházi megújulás során Isten újból ajándékozza Szentleikének karizmáit; sokféleképpen és világszerte, és nem is azonos módon minden helyi egyházban. A Lélek jelenlétének jele ez, a Lelket pedig nem utasíthatjuk vissza. A Lélek adományait Isten azért adja, ahogyan Pál mondja, hogy azok mindenki hasznára váljanak (1Kor 12,7), a közjót, a közösséget, az egyház és a világ építését szolgálják: Hogy minden épülésre szolgáljon (1Kor 14,26). Mi nem szolgál erre az épülésre és építésre? Először is a szakadás. Ha valahol egy-egy egyházközségben, helyi egyházban különválások, szembenállások észlelhetők, azok sohasem a Szentlélektől valók. Ezért figyelmezteti a korintusiakat Pál: Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne tűrjetek szakadást magatok között (vö. 1Kor 1,10-13). Tudjuk, hogy a szakadás legtöbbször az egyén, a csoportvezető, a vezető egyéniség saját személyének túlhangsúlyozásából, a saját személyes meggyőződésre, tapasztalatra való egyoldalú, kizárólagos hivatkozásból adódik. Aki kivonja magát a nagy egyházban, az „intézményben" számára kiosztott feladat alól, aki már csak saját törekvéseit, akaratát keresi, arról aligha mondható el, hogy a Szentlélek dinamikájától viteti magát. Hogy tovább léphessünk, egy félreértést kell tisztáznunk. Az imént kimondott „intézményes" szó ma igen sok őszintén hinni kívánó emberben rossz közérzetet, olykor egyenesen ellenkezést ébreszt. Említettük fentebb, hogy a rendezett közösségben szükség van fegyelemre, biztonságra, hogy a Krisztus-test ne hulljon szét, hogy épüljön. Az „intézménynek" ezért az a rendeltetése, hogy az életet gazdagítsa, fenntartsa, gyarapítsa - és semmiképp sem az, hogy összezsugorítsa, béklyókba kösse —, pusztán egyfajta tutiorista szemléletből, az ún. nagyobb biztonság, nyugalom kedvéért. Olyan életstílust kell tehát az intézménynek szorgalmaznia, kibontakoztatnia, mely — épp az élet gazdagítása érdekében — a Lélekre hallgatásnak életstílusa. Ószövetségi képpel élve: a folytonos kivonulásnak, továbblépésnek, exodusnak életstílusa. Az élet törvénye a folytonos megújulás, újjászületés. Ennek első alapföltétele egyházunk közösségében a folytonos megtérés: az Isten felé való fordulás, Őhozzá való visszatérés. — Nélkülözhetetlen eszköze viszont az élet realitását, folyását számbavevő kísérletezés. Nagy rá a kísértés egyházunkban, hogy minden újat, még nem látottat, tanultat, hallottat elvből és eleve visszautasítsanak, vagy legalább is gyanúsnak tartsanak. A régi formáknak, gondolkodás- és kifejezésmódnak a pasztorális és kateketikai gyakorlatban való megkérdőjelezése, újak keresése sokak szemében az egyház ellen való támadásnak tűnik. Mintha Isten már csak mögöttünk lenne, mintha az ő Szent Lelkének irányításával nem az előttünk álló feladatoknak kellene nekifeszülnünk. - Ez viszont csak úgy történhet, ha tudunk, merünk kísérletezni. Természetesen felelős, jól átgondolt és előkészített kísérletekről lehet csak szó. — Hogy mit szól mindehhez az egyházi tekintély, az auktoritás? Hó- valóban az, aminek 247
