Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Dabóci Mária: Bátorság és remény
gő nem üres” (Degrés du savoir, 6. o.). Ha lenne bennünk bátorság! Kiismerni, kitanulni életünk célját, értelmünkkel elismerni azt és akaratunkat a szolid értelmi fénnyel is e cél irányába segíteni. Feladataink, kezdeményezéseink lehetőségeit célunk látásának bűvöletében kellene fölismernünk, mert az lenne hatékony ismeret, s szükséges volna megmaradnunk ennek az ihletnek a hatása alatt a végrehajtás egész során át. Különösképpen, amikor az egyházban való kezdeményezés lehetőségeit keressük, nem elégedhetünk meg a csupán részleges célok ismeretével. Az egész élet, egész létünk átfogó, teljes célját kellene magunk elé állítanunk és szüntelenül szem előtt tartanunk. Minden megvalósításra váró feladat attól kapja fényét és hatóerejét. A legizgalmasabb sci-fi-nél vagy kriminél sem kevésbé érdekfeszítő a saját végességét minden oldalról szüntelenül megtapasztaló ember célja-keresése, létértelme-kuíatá- sa. Igaz, hogy a kinyilatkoztatás biztos utat mutat, de mi nem akarjuk megterhelni a hitünket azzal, hogy — nem járván utána — hinni kényszerülünk azt is, amit tudhatnánk; ami pedig mindenképpen a hit tárgya marad, arról szeretjük belátni, hogy nem értelmetlen. Egész emberségünknek, teljes szellemi mivoltunknak is, meg kívánjuk adni a neki megfelelő táplálékot. Nem akarunk szellemileg alultápláltakká válni vagy esetleg éhenhalni. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az értelem és az akarat milyen termékenyítőén képes egymásra hatni saját kincseivel. S végül vágyódunk arra, hogy beteljesítsük az Űr parancsának teljes tartalmát: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes telkedből és teljes elmédből . .." (Mt 22,37—40). Ahhoz tehát, hogy kezdeményezéseink értelmet nyerjenek, fő foglalatosságaink közé kel! sorolnunk életünk céljának kitanulását. Ez a kitanulás valószínűleg az élettel együtt tart. Erőfeszítések, küzdelmek és megtorpanások kísérik. E kis írás célját és kereteit meghaladja ezeknek a küzdelmeknek, kudarcoknak és esetleges győzelmeknek a tárgyalása. Annyit azonban szeretnénk megjegyezni, hogy az eddig segítségünkre szolgáló valamelyes fényben — az előttünk jártak és járók világosságát is beleértve, hiszen az is a miénk — egy bizonyos szempontból tekintve, életünk a forma befogadására való fokozatos diszponálódásnak tűnik. Iqy a szóbanforgó feladat részben e Forma megismerésében, részben pedig abban áll, hogy alkalmassá tegyük magunkat és másokat a befogadására. Az ember ismerő és szerető képessége, minden gyengesége ellenére is a végtelenre van beállítva. A végessel, a részlegessel betelni nem tud. Végső célunkat és boldogságunkat ésszerű abban a tárgyban keresnünk, amely kitölti a lélek teljes hordozóképességét. Ezért maradéktalan boldogságunkat nem remélhetjük kevesebbtől, mint a Mindenteljességtől. Attól, hogy Ő, aki szeretetes-átéltes birtokunk lehet az isteni személyiségű emberben, a Lélektől éltetett Közösség közvetítésében, minden elképzelhető mértéken túl is beteljesíti emberségünket saját magával. Mennél inkább elbűvöl minket Ő, mint teljes célunk, annál láthatóbbakká válunk az elérésére irányuló minden kezdeményezési lehetőség felismerésére és annál izzóbbakká is a végrehajtó tevékenységben. Ez a Cél természetesen csak akkor bűvölhet el, ha nem valami lapos, színtelen, hanem fényesen világló és dúsan telített fogalomban jeleníthetjük meg magunkat. Ilyennek a birtokában azután úgy hajtanak ki lelkivilágunkban a kezdeményezések meglátásai, mint a havasi rétet elborító virágok nyár elején, és csak ismételni tudjuk szóban és életben József Attila sorát; „Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel!" (J. A.: Tavasz van!) Természettudós és űrrepülő kortársaink példája bátorságra és komoly erőfeszítések vállalására buzdít minket is saját területünkön, a manapság oly sűrűn emlegetett környezetvédelem pedig fölhívja a figyelmünket a szellemi—lelki tisztaság fontosságára. Ezen a területen talán kevésbé közvetlenül érzékelhető a szennyezettség hatása és látszólag kevésbé drasztikus — bár a szakemberek minden figyelmeztetése ellenére, az előzőt sem akarjuk egészen komolyan venni - de annál súlyosabb következményekkel jár. A Cél mindenkori, lehetőségeink szerinti tiszta és hatékony látása érdekében e tisztaság megteremtése és megőrzése a belső tevékenységek és kezdeményezések egész sorát kívánja meg tőlünk. Most e feladatoknak csupán egyetlen, de alapvető mozzanatára figyeljünk föl. Az oly sokat tevékenykedő Szent Ágoston minden bizonnyal saját belső magatartását írta le intelmében, amelyet az egyre fokozódó zajártalom és levegőszennyezettség közepette élő mai embernek éppen nem szabad hallatlanra vennie: „Az igazság szeretető szent ngugalmat áhít, a szeretet sürgetése vállalja az indokolt munkát. Ha ezt c terhet senki sem rakja ránk, szenteljük magunkat az igazság megragadására és szemlélésére. Ha azonban sürget a szeretet, a terhes munkát vállalni kell. De még így sem szabad elhagyni a gyönyörködést az igazságon, nehogy veszendőbe menjen annak édessége és elnyomja a ránknehezedő munka terhe” (Szent Ágoston: De Civitate Dei XIX. 19.). — Mert különben könnyen beteljesülne rajtunk, hogy „Mind féltjük az életünket s az élet kedvéért elvesztjük azt, amiért élni érdemes” (Juvenalis: Vili. Satira, 84. sor, 236
