Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Dabóci Mária: Bátorság és remény
Babits M. ford.), vagyis tevékenységeink közepette elveszítjük azt, amiért tevékenykednünk kell. Miközben megpróbálunk védekezni az egyre növekvő zajártalom ellen, s bár szüntelen- küzdelemmel, de sikerül frissen tartani belső világunkban célrarendeitségünk tudatát és bátorságunk is akad szembenézni minden miérttel, egyre erősödik bennünk a vágy, hogy másokat is segítsünk haladni útjukon. Nem őrizzük féltve a nekünk juttatott egy talentumot, hanem fölkutatjuk, hol lenne rá leginkább szükség és megyünk, segítünk, szolgálunk vele. Tanítunk vagy a fizikai feltételeket próbáljuk megteremteni mások számára ahhoz, hogy lassan-lassan egyre alkalmasabbakká váljanak saját boldogságuk birtoklására, a Jó teljességgel való eleven egység megélésére. S mikor kidolgozzuk terveinket vagy akár valósítjuk is már teljes igyekezettel, nagy lendületű lépteink elöl hirtelen eltűnteti a biztonságosan járhatónak vélt ösvényt Szent Pál, és megtorpantja előrelendülő igyekezetünket: „Én ültettem, Apolló öntözött, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten" (iKor 3,6-7). Megdöbbenésünknek túlságosan egyszerű feloldása lenne, ha azt gondolnánk, hogy a tevékenykedő, igyekvő ember munkáját pusztán szónoki fogással nevezi semminek az Apostol. Ahelyett, hogy ezt a magyarázatot elfogadnánk, nézzünk inkább szembe még azzal a kérdéssel is, hogy ha így áll a dolog, amint ő mondja, akkor mi értelme van bármiféle igyekezetünknek? Ha éppen a legfontosabb irányban, emberi életünk végső célját tekintve nem segíthetünk hatásosan egymásnak? És miért e teljes tehetetlenségünk? Kifejthetjük-e a sok homályból, sűrű ködből kezdeményezéseink értelmét? Mert nem szeretjük az értelmetlenséget. Tekintsük újra egy pillanatra a célt. Minden tevékenységünkkel a jó felé igyekszünk s végső soron a Jóteljességgel való életegység megvalósítására törekszünk. Magunkban is, másokban is. Ennek érdekében fölcsillanthatjuk az emberek előtt ez életegység boldogító voltát, ráirányíthatjuk tekintetüket a célhoz segítő eszközökre, erősíthetjük akaratukat a megismert jó felé való törekvésre, enyhíthetjük életkörülményeiket, hogy köny- nyebben haladhassanak, de akarata szabadságával végül is mindenki elérhetetlenül egyedül marad a végső döntésre is, a szüntelenül szükséges mindenféle döntés meghozatalára is. A mi segítő eszközeink nem érnek löl hatékonyságukkal az elérendő cél nagyságához. Mert a szabadakarat tiszteletben tartása mellett is egyetemes hatóokot kíván az elérendő egyetemes cél. Ha a rendelkezésre álló eszközöl; nincsenek arányban az elérendő céllal, akkor annak megvalósítása tekintetében semmit sem remélhetünk Az egyházban minden kezdeményezésünk, tevékenységünk az egyetemes Jósággal történő életegység megvalósítására irányul. Ezt szeretnénk elérni és eléretni másokkal is, kezdeményezéseinket tekintve: emberi eszközökkel. Ilyen módon reménytelen a munkánk, mivel legtökéletesebb emberi igyekvésünk is aránytalanul kevés, semmi az elérendő isteni élethez képest. „Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz.” Hol van az a keskeny palló, amely átvezet a reménytelen tehetetlenség partjairól a felszabadult tevékenység világába? Mi ragyogja be értelemmel az értelmetlenül keveset? — Emberi eszközeink végtelenül gyengék. Emberiek. Egyedül a Mindenteljesség, aki maga a Jóság, részéről remélhetjük, hogy kipótolja eszközeink gyér voltát a szükséges hatékony többlettel, eltüntetve ezzel a határtalan aránytalanságot az elérendő cél (okozat) és a bevetett okok között. — Ahhoz tehát, hogy a mi igyekezetünk hatékonyabbá váljék, nem állhatunk meg kezdeményezéseink, terveink megvalósításánál. Mivel tudjuk, hogy mindez végtelenül kevés, szükség van arra, hogy lekönyörögjük rájuk a kívánt örök dimenziókat. Szükséges, hogy folyton-folyvást a Mindenható elé tárjuk őket, behízelegjük nála, neki ajánljuk és sürgessük Őt szeretetünkkel, hogy használja föl azokat, adja hozzájuk a szükséges hatékony többletet, amelynek egyedül Ő van a birtokában, s ami nélkül minden tevékenységünk csak semmiség az elérendő célhoz viszonyítva. — Minél nagyobb szeretettel valósítjuk meg és tárjuk eléje semmiségeinket, annál inkább remélhetjük, hogy fölhasználja azokat, hogy saját hatóerejének hordozóivá teszi őket. Amikor tevékenykedni szeretnék mások javára — örök javára - részemről az a legfontosabb, hogy fölfűtsem magamat az Isten és az emberek iránti szeretettel. Az, hogy megvalósítsam és elmélyítsem a Jóteljességgel való átélt, azonosuló szeretetet. Vele, aki az egyetlen Hatékony. - Ezzel a szeretettel dolgozzam a célravezető eszközök elkészítésén és szünet nélkül kínáljam föl azokat a Mindenható Jóságnak. így nemcsak az emberi tevékenység tehetetlensége fölötti pesszimizmusom foszlik semmivé, hanem friss fényekkel ragyog a remény, s minden, a teljes célunk felé lendülő, sajátosan emberi - tehát értelmi és akarati — igyekezetünk végső eredményét illetően. „Bízom egyetlen pirkadatban, / bizalmam immár irthatatlan." (Nagy László: Aranyalmafám) Dobód Mária 237
