Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl: A szabadság Krisztus útján jön közénk
Célja felett mi nem rendelkezhetünk, hanem inkább Ö maga a végtelen Rendelkezés mifölöttünk. Ezt tapasztaljuk meg minden pillanatban, amikor bármiről is íté'eiet vagy döntést hozunk. A transzcendencia Célja inkább távollétében és hiányában tárul fel előttünk: saját csődünkben, az Ö hallgatásában és felfoghatatlanságában döbbenünk Rá. A transzcendencia Céljára tehát nem lehet direkt módon rátalálni, közvetlenül megragadni. Mégis jelen van ott is, ahová mint véges dolgokra vetjük tekintetünket. Ha a mi szabadságunk végső alapja az Isten, mint a tökéletes Szabadság, — akkor az is nyilvánvaló, hogy azt az Isten a nekünk felajánlott önközlése útján nyújtja, tehát a szabadságunk kegyelem! A szabadság transzcendenciánknak nem természetes adottsága, hanem szellemi létünknek olyan kegyelmi ereje, amely mindig képes felfogni isten közelségét. Más szavakkal: Isten konkréten, nem csupán rejtetten van jelen a transzcendenciánk távlatában. Ő, mint „megszentelő kegyelem" közvetlen birtoklásra ajánlja fel önmagát. így a szabadság kegyelme számunkra abban áll, hogy „igen" vagy „nem" döntésünk ebben az istenközelségben szabad lehetőséget nyer és létünk beteljesítésének „történetét" jelenti. A szabadság — szeretetre képesít A szabadság beteljesedése azon „örök pillanatban" történik, amikor döntésünk Isten előtt megvalósul. Mivel a szabadságba helyezett üdvösségünk vagy kárhozatunk Isten megnyerésében, illetve elvesztésében áll —, ezért nem szabad üdvösségünket vagy kárhozatunkat az ítélő vagy jutalmazó Isten valami külső gesztusának felfogni. A szabadság üdvöt vagy kárhozatot okoz, azaz az egész ember döntését jelenti, ezért kockára lesz: a teljes ember jövőjét. A szabadság végső sorban tehát az ember kiteljesedése Isten előtt, — és úgy, mint a „szív” képessége, lehetőséget ad a szeretetre. Ha azt kérdezzük, mi az embernek az az alaptitka, ami egész mivoltát és életét maradéktalanul átfogja, amivel képes mindent megérteni: azt, ami ez emberi élet, a boldogság és kétségbeesés, — a hétköznapok és ünnepi órák —, a bűn és megváltás —, a múlt és jövő össz- foglalaía —, a felelet nem könnyű. Valójában csak az Isten iránti szeretet képes mindent átfogni. Nélküle az ember gyökerében üresség és semmiség homályos tudata lenne. Egyedül az Iránta való szeretet egyesíti az ember erejét, — a sokféle és egymással ellentmondó erőit —, mert ráirányítja Istenre, Akinek Egysége és Végtelensége létrehozza az egyséqet anélkül, hogy feloldaná a sokféleséget. Csak a szeretetben tud az ember önmagáról megfeledkezve szabad lenni. Micsoda pokol az, ha valaki erre nem képes! A szeretet képes a múlt legsötétebb emlékeitől megváltani, mert van bátorsága arra, hogy fenntartás nélkül reméljen Isten irgalmában. A szeretette! képes az ember arra, hogy Istennel együtt a földet is elfogadja. Aki szeret, mindig bátor és szabad marad, mert tudja, hogy őt szereti az Isten, Aki soha nem bánta meg, hogy a bűnnel, az átokkal, a halállal szemben vállalta* a megváltást. Az Isten szeretete átfogja az emberi létet, a maga méltóságában és nagyságában. Amikor a szeretetnek ezt a titkát megsejtjük, - az lesz az örökkévalóság „időbeli pillanatának” a tartalma és az Istennél megszülető örökkévalóság boldogsága számunkra. Az embertársi szeretet Az emberi szabadság mindig evilágon belüli, még ott is, ahol közvetlenül és tárgyszerűen Istenre irányuló szabadság kíván lenni. Mert még a tárgyakra vonatkozó „igen"- nek és ,,nem"-nek is transzcendentális értéke lehet, ha feltárul benne Istenhez tartozó viszonya. — Az Isten Igéjét az ember csak véges ige gyanánt mondhatja ki. Ez érvényes fordítottan is: Az ember az Istenhez intézett szavait szükségszerűen evilági kommunikációban közvetíti. Hogy el ne veszítsük magunkat a semmiben, ezért szükségünk van evilágon belüli embertársra, Te-re. így lesz istenkapcsolatunk evilági (kategoriális) megvalósításában embertársi szeretet. A kegyelem rendjében még teljesebb mértékben fontos a felebaráti szeretet ténye, amennyiben így tudja az ember környezetét, társait, az egész valóságot közvetlenül Istenben felfogni. Az embertársi kapcsolatban válik jelentőssé a „dialogikus szabadság" történetisége, amennyiben nemcsak az abszolút Isten felé irányul, hanem a környezet feltételei alapján és meghatározott helyzetekben döntenie kell. így a szabadság nemcsak az elvek választását jelenti, hanem az „imperativuszok"-hoz, azaz olyan döntésekhez is segít, amelyek nem vezethetők le közvetlenül az általános normákból, - de mégsem tetszőlegesek —, hanem az ember teljes hozzáállását kívánják az ő „órájában", azaz hivatása döntő eseteiben. — A lelkiismeret, a „most megteendőnek" a morálja — amelyet nem lehet még a „szituációs etika" elvetésével sem kiiktatni — őrizheti meg igazán a szabadság titkát, 233
