Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl: A szabadság Krisztus útján jön közénk
A SZABADSÁG KRISZTUS ÚTJÁN JÖTT KÖZÉNK A szabadság teológiájáról már eleve nem lehet teljes áttekintést adnunk a teológiai kijelentésekből, a Szentírásból, a hagyományból és a tanítóhivatal tanításából. Meg kell elégednünk, ha szintetikus módon elmondjuk azt, amit a kinyilatkoztatás a szabadság lényegéről tanít. Szabadság a történelemben A végső és elveszíthetetlenül lényeges tulajdonságait az ember egyéni és közösségi története során érheti el. Ezért az üdvtörténet és a kinyilatkoztatás-történet bennfoglal- tan az ember önreflexiójának is a története. Kezdetben a szabadságot úgy tekintették, mint valami mentességet a társadalmi, gazdasági és politikai kötöttségektől, legyen az rabszolgaság vagy egyéb szolgaság. Elsősorban a független városnak, — a polisnak — és polgárának volt a jellemzője. — A szabadság-fogalom lassan egyénivé és bensőségessé mélyült; szabad az, aki autopraxiával — öntevékenységgel - rendelkezik, azaz megteheti azt, amit akar. A szabadság felold minden olyan hatalomtól, amely az embert önmagától elidegenítené. Hogyha valaki ezt a szabadságot magára ölti, belső szellemisége kívülről meg-nem-támadhatóvá lesz. Embermivoltának azt a „helyét" jelenti, ahol mindig önálló és kötetlen lehet. Azt a döntést tartják igazinak, amelyet nem kívülről kényszerítenek az emberre, hanem inkább úgy várják tőle, mint szabad döntést. Ilyen értelemben a szabadság inkább követelmény e-s feladat lesz, mintsem puszta kötetlenség. A szabadságot ily módon először a kereszténység világította meg, mert csak itt lehet az egyes ember „egyetlen”, egyéni valaki, aki benne él a személyes Szeretetben, kibontakozhat felelősségében és szabadságában. A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal végérvényesen belépett eszkatológiai szakaszába, azonban ez a fázis lényege szerint már itt jelen van, a krisztusi kinyilatkoztatás története érvényes az emberre, mint szabad lényre. Ez a szabadság, amit Isten teremtő módon megígért az embernek, nem más, mint részesedés az abszolút Titokból, akit Istennek nevezünk. Ő az, aki első és teljes részese a szabadságnak, benne a szabadság lényegileg tökéletes. Istenből eredő és felé irányuló szabadságunk A szabadság lényegének félreismerése lenne, ha azt csupán mint választási lehetőséget fognánk fel egyes olyan tárgyak között, amelyek melléit ott van az Isten is, - és így csak mintegy tárgyi jellegénél fogva nyerhetne különleges szerepet a döntésben. A szabadság azért lehetséges, - amint Szent Tamás kifejezetten mondja —, mert van szellem és transzcendencia, azaz átlépés a korlátolt egyedin túl, az átfogó Lét felé. Függetlenség ugyanis egy meghatározott véges tárggyal szemben csak annyiban lehetséges, amennyiben a transzcendencia ráirányul a lét eredeti Egységére és az önfeltá- rulás, az önátadás Horizontját foglalja magában, akit mi Istennek nevezünk. A transzcendencia-élmény „irányulásáról” azonban óvatos módon kell beszélnünk. He egyszerűen „Istent” mondanánk, állandó félreértéstől kellene tartanunk, mert úgy szólnánk róla, mint akit kimondtunk egy tárgyi fogalomban. Pedig itt minden azon múlik, hogy „Isten" már megelőzően és túlszárnyalóan adva van a létben, ott is, ahol mint megismerésünk tárgya véges marad. Más szavakkal, mi az Istent az Ö ki-nem-fejezett jellegében fogjuk fel. Ha a transzcendencia irányultságát „tárgynak” neveznénk, ezzel félreértést okoznánk, mintha egy olyan objektumról lenne szó, ami megismerhető. A szabadságnak tehát akkor van teológiai jellege, ha Istent nem más tárgyak mellé sorolva, akkor és ott gondoljuk el, ahol döntenünk kell — hanem a mindig jelenlévő és mindent átfogó Lényege szerint fogjuk fel, minthogy a szabadság minden aktusában mint önkéntes feltárulásban már adva van az Isten, nem tárgyi módon, hanem mint a szabadság hordozó Oka és végső Célja. Amikor Szent Tamás azt mondja, hogy Istent „in quoiibet cognoscitur” - bármiben felismerjük -, nem mint tárgyat, de mégis valósága szerint értette, — ugyanez a felismerés érvényes a szabadságra is. A szabadság minden megnyilvánulásában és kívánságában valójában Istent akarjuk (ha nem is kifejezetten!). A szabadságon keresztül megtapasztalhatjuk, hogy mit is jelent az Isten. Az az Isten, aki az ember alapvető transzcendenciájaként ismeretileg és akaratilag be nem fogadható Célja, de Aki a megismerésben és a szeretetben még feltárul előttünk. A transzcendencia 232
