Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Vallás és kreativitás
gő romhalmaz, az utolsó ember akkor is az elveszített boldogság tudatában fog meghalni: kell-e ennél nagyobb bizonyíték?... A kreatív ember képtelen belenyugodni abba, hogy a világot, az ő világát lekaszálja a szeretetlenség jele. A kreatív ember szeretetet sugároz. Ez a — mint mondják — „nagyon kevés" nagyon is sok, mert a szeretet „bőralatti” terjedéssel áthullámzik a földön. Jézus Krisztus föltámadását csak maroknyi ember „tudta"; ma közismert - tagadva vagy elfogadva, mindegy - a földtekén. A kreativitás azt jelenti: fölsűrűsödött szeretet. Következésképpen nem egynéhány ember tulajdonsága vagy képessége, hanem az élőé, az emberé. Azoknak, akik Krisztus szeretetében élnek, egyenesen kötelességük a kreatív élet. Nem kell megneveznünk egyes foglalkozásokat, amelyek különösen kedveznek a kreativitásnak, mert minden foglalkozás megkívánja és lehetővé teszi, mivel épp benne teljesedhetik ki maga a foglalkozás. Kedvünk lenne azt mondani: kreatív akarsz lenni? Élj! Még kreatívabb akarsz lenni? Foglalkozzál!... Fészke az emberi szív. A kreativitás ezért inkább irányulás, mint megérkezettség, inkább az akarat dolga, mint az alkaté. Tehát azt jelenti, mint folyton meghaladni az ember természetes képességeit, holott a kreativitás határozottan e képességeket mozgósítja. A kreatív ember számára nincs különösen kedvező vagy kedvezőtlen alkalom, az igehirdetés analógiájára, amit teljesíteni kell alkalmas és alkalmatlan időben, mert létfontosságú; mély belső összefüggés van szó és tett, szóértékű tett és tettértékű szó között; a kreatív tevékenység tettekbe testesített igehirdetés. De mennyire nem a mesterségesen fölajzott aktivitásról van itt szó, amelyben szinte fuldokol az az ember, aki nem kíván szembenézni kételyeivel, megrendítő vaqy száraz lelki időszakaival, miket csak elmélyít a világ anakrón környezete, értetlensége, ellenségessége! Ez az aktivitás tulajdonképpen lelki passzivitást takar, készületlenséget, hit-szegénységet, belső tisztázatlanságot. Ez leplezett üresség, mely makacsul ellenáll a szellemi föladatoknak, az elmélyültségnek s lázas ténykedéssel álcázza eredeti gyöngeséqét: nem akarja, nem tudja átadni magát a „krisztusi bizonytalanságnak”, mert ragaszkodik a tettek bizonyossága mögött rejtőző önmagához. Ez nem kreativitás, annak éppen az ellenkezője; a teremtő tevékenység mindig krisztusi — vagyis „emberszabású" isteni — szándékból indul s benne is fejeződik be, vagyis az Isten-szabású emberiben. S közben beleszövődik a vakító élességű, fáidalmasan konkrét világ szövetébe, külsőre fölismerhetetlenül, de „más- világú” szívvel, lélekkel. A kreatív ember szemlélődik. Nem csak néha, hanem alapvetően szemlélődő, mint akit lenyűgöz a szakadatlan csodák iránti érzékenysége, s mint aki folytonos tevékenysége helyett nyugodt szívvel választaná a folytonos szemlélődést is. Épp ez, hogy tevékenysége összetéveszthető mozdulatlanságával, épp ez teszi őt kreatívvá. Amiből az is következik, hogy tevékenysége szemlélődő értékű, szemlélődése pedig tevékenység értékű. Ugyanígy, szavaiban van valami mély csöndesség, csöndje pedig beszédes. Jelenlétében távoliét érződik („nincs egészen itt, pedig mennyire itt van!”), távollétében folyton közeledik. A kreatív ember paradox jelenség; abból az evangéliumból él, amelynek krisztusi lelkölete minden lapján az „itteni Ott-ra", s az „ottani ltt-re" mutat. A kreatív embernek nem lúdbőrzik a háta erre a szóra: kötelesség. Mivel már megismerte a szabadságot, és a különféleképp értelmezett szabadságok fölfedték előtte igazi valójukat, rájött, hogy az a szabadság, amelynek saját maga a forrása, nem szabadság, csak annak finnyás látszata. Az igazi szabadságnak Isten a forrása, és első önkéntelen reflexiója az engedelmesség. Az igazi emberi szabadság „szelíd és alázatos- szívű”. E szabadság kiteljesedését mondhatjuk kötelességnek is. Aminek énekhangja van, akár egy himnusznak. A kreatív emberben van valami művészi. Nem okvetlenül művész — éppenséggel az is lehet —, hanem bármi, megvalósul benne a művészetben legfontosabb: helyet ad magában a világnak, a maga rovására! Csöndesen kihátrál magából. A világ — az Univerzum — pedig szívesen beárad oda, ahol kitakarított üregekre talál. A kreatív ember ezzel az univerzummal terhesen él, de terhén átvilágít a többi ember gondja, s e gond egyetlen megoldása is, a szeretet. A beléje települt világ különös, árnyékos fénye nem e világból, nem is a hordozójából süt ki; az a „kulissza-fény”, az a „háttér-sugárzás” a Lélek szerény Krisztusából ered, aki mind a világot, mind a kreatív embert örök társául fogadta. Vasadi Péter 231
