Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Kreativitás és keresztény konkreativitás
TÁVLATOK KREATMTÁS ÉS KERESZTÉNY KONKREATIVITÁS Az Ember tragédiájában így szól Michelangelo: „Mindig széklábat csináltam, kívántam változást / A szék támláját, / Minden hasztalan ... Ádám: Michelangelo, mily pokol lehet / Szűd Istenének, hogy nem bír teremteni.” - Az ember teremtő erejét nem zárhatja alkotása palackjaiba. Az alany részesedni akar művében, amit Alan Davis talán kissé túlozva fejez ki: „Én már nem a festő vagyok, hanem maga a kép". — Az ember még a gépek között is átélheti az alkotást, amint Maros Dénes írja egyik riportjában: „Két gombnyomás között... , az egyhangúságban is talál az ember gondolkozni valót, és a munka után úgy érzi, hogy valaminek a létrehozásához szükség volt rá, ügyességére, tapasztalatára.” „Teremtsünk embert képmásunkra” ... (Tér 1,26) AZ IGAZ! TEREMTÉS örömét Isten élte át, amikor — akárcsak részlegesen is — önmagát látta műveiben visszatükröződni. Ezt az örömet megosztotta az emberrel. „A Szentírás tanítja: Isten az embert tulajdon képmására teremtette, hogy megismerje és szerethesse Teremtőjét, aki uralkodónak állította minden földi teremtmény fölé, hogy Istent magasztalva használja őket” (GS 12). Szent Tamás szerint az ember ősmintája az Isten (STh I. 3.1.), ezért bontakoztathatja ki az Ő képét, amikor értelemmel, akarattal és egyéb képességével (STh I. 93.7. — De Vérit. 18.3) önmagát és környezetét Isten szándéka szerint formálja. Attól kezdve, hogy a „bölcs ember” az első kőnek lepattintotta az élét, hogy táplálékot szerezzen — amikor mélyebbre vágta a barlangot és megőrizte a tüzet, hogy otthont teremtsen, — akkor találta meg helyét a világban, amit a maga képére és így közvetve Isten képére alakít. A MAI KERESZTÉNYRE különösen jellemző, - írja Karl Rahner — hogy nemcsak az elmélkedésekben és az érdemszerző cselekvésekben teremti meg önmagát, hanem úgy is, hogy egyre tudatosabban fejlődik földi, testi és történelmi lénnyé. A teremtő ember (ha a helyes úton jár), mégsem válik merőben evilágivá, mert nyitott tevékenysége az abszolút Jövőhöz vezeti. És mivel nemcsak önmagát, hanem a szeretet közvetítő erejével embertársait is tökéletesíti, könnyebben éri el beteljesedését Istenben. A világ felé viszont tetteivel elővételezi és megjeleníti Isten eljövendő szeretetét. Az embertársi szeretetnek ezért valódi tettnek kell lennie, nem pusztán szemlélődésnek vagy szívbéli gondolatnak (vö. Experiment Mensch, Schriften zur Theologie VIII. 260k). Az istenképiséget tehát főleg olyan tevékenységben bontakoztatjuk ki, amelyben nem annyira önmagunkat, hanem kölcsönösen inkább egymást alakítjuk. Ha másokat méltó emberi feltételekhez juttatunk, ha elősegítjük, hogy bennük is megvalósulhasson Isten képe, akkor ez a tettünk visszahat személyiségünk sajátos kibontakoztatására is. Mivel az Isten a földi lét alakításában megosztotta erejét az emberrel, azért ránk is érvényes az Írás szava: „íme újjá alkotok mindent!” (Jel 21,5) A kreatív ember AZ EMBER TEREMTŐ IGÉNYÉT a kutatók az elmúlt húsz esztendőben önálló tudományba foglalták, kialakították a kreativitás pszichológiáját. A kreativitás szó a latin „creare” igéből ered, ami a teremtés, az alkotás, a nemzés folyamatát jelenti. A kreativitás az intelligencia kiegészítője — mondja Erika Landau -, melynek segítségével az ember nemcsak alkalmazza tudását, hanem újszerűén aktualizálja is (Die Psychologie der Kreativität, München-Basel, 1971. — magyar ford. Tankönyvkiadó; az egyik legjobb összefoglalás, szerzőkre való hivatkozások innen.) Általános értelemben a kreativitás jelenti azt az életerőt, amivel az ember képes behatolni a bizonytalanba, az ismeretlenbe. A kereső ember ilyen módon talál rá az újra, mivel nem a létező kategóriájában, hanem a lehetségesben gondolkodik. A kreatív egyén állandó kommunikációban van a külvilággal, könnyen átéli mások helyzetét, aktuális prob214
