Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Kezdeményezés és megtartás a Bibliában

imádkozni, megtisztítja azt a kereskedőktől, (jóllehet az áldozat bemutatását könnyítették meg); sőt a hely szakrális jellegére annyira ügyelt, hogy „nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztülvigyen a templom területén” (Mk 11,16). Pedig megint csak utalnunk kell arra, hogy tudatában volt annak, hogy „sem ezen a hegyen (Garizim hegye Sza- mariában), sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát” (Jn 4,21),

Ez az alkalmazkodása Jézusnak a számára mit sem jelentő szokások sugallta „előírásokhoz”, legvilágosabban és legélesebben keresztelésekor jelentkezik. János prófétai szeme fölfedezi Jézus kegyelmi nagyságát, ezért mondja: „Nekem van szükségem a te keresztsé- gedre, s te jössz hozzám? — Jézus ezt válaszolja: „Hagyd ezt most! Illő, hogy megtegyünk mindent, ami elő van írva” (Mt 3,15).

Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Jézus tudatosan az ószövetségi „írásokhoz” szabta magát nemcsak cselekedeteiben, de szóhasználatában is, akkor egészen kiteljesedik előttünk Jézus alázata. Igehirdetésének lezárásakor így összegzi működését: „Nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak és mit hirdessek . .. amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondja” (Jn 12,50). Eredeti tehetségének és elgondolásainak nem teremt új stílust és új utakat, hanem az Ószövetség megjelölte módokon hajtja végre igehirdetői és megváltói művét.

A példabeszédek

Hogy az újnak az akarását hogyan lehet eggyé ötvözni a régihez való ilyen arányú ragaszkodással, arra példabeszédei tudnak jól rávilágítani. Alapvető hasonlatának látszik a termés növekedéséről szóló. Csodálatos, és a példabeszéd szokványos értelmezéséhez nem vágó részletességgel mondja el, hogy a vetés és az aratás kezdő és végpontja között milyen forradalmian új alaki változásokon megy át ugyanaz a búzaszem: „Magot vet a földbe... a mag kicsírázik és szárba szökken ... A föld magától terem először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás" (Mk 4,26—29). Kár, hogy ennek az evangéliumi példázatnak kifejtését a tanítványok nem kérdezték meg az Úrtól, vagy ha ki is fejtette, nem jegyezték föl. De nyilván nem ok nélkül sorolja föl Jézus, hogy az embertől (az Úrtól) elhintett búzaszemnek (az Isten országának) van gyökér-élete, szár-élete, virágzó kalász-élete, teltkalász élete és érett kalász élete az aratásig, mikor is eredeti alakja visszatér. Más-más alakja van minden állomásnak, szinte fölismerhetetlenségig különbözik a gyökér-szár-pelyva egymástól, szinte fölöslegessé és értéktelenné válik, de lényegesen szükséges mind a fejlődéshez; a búzaszemből ered mind, és szükséges ahhoz, hogy az aratás sikerüljön. A gyökérre-szalmára-pelyvára akkor is szükség van, mikor az életlendület már megállt bennük, és a teljes kalászt már csak tartják, hogy megérhessen.

A magvetőről szóló példabeszéd mutatja, hogy a kis részleteknek milyen hangsúlya van Jézus tanításában.

Egy másik hasonlata a szőlőtőről és a szőlővesszőkről majdnem ilyen részletes. Nemcsak a nemtermőket vágja le a gazda, de a termőket is (Jn 15,2) „megtisztítja, hogy többet teremjenek”. Igaz, ezt nem fejti ki részletesen, de tudjuk, hogy a termők megtisztítása kettős művelet: a rügyes ágak visszametszése, továbbá a futó- s hónalj-hajtások leszedése (kacsozás). Mindez arra hívja föl figyelmünket, hogy nem lehet mindent csak azért meghagyni, mert a szőlővesszőn van és abból burjánzik ki. Nem lehet mindent azért megtartani, mert a Lélekből fakad.

Ezt a két példabeszédet kiegészíti egy harmadik, a kulcsárokról szóló, mely a régi és új ellentétét a tekintély és szabadság vonalára viszi inkább. Azért érdemes ezt megfontolni, mert az újító irányzatok rendszerint a tekintély megromlásáról beszélve indítják el mozgalmukat. Beszél a mi Urunk „a hű és okos kulcsárról, akit ura szolgái fölé rendelt, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből”. — Ezt megdicséri. „De ha a szolga azt mondja — folytatja tovább Jézus — Uram csak sokára tér vissza, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik, meg részegeskedik, akkor ennek a szolgának az ura ... olyan órában érkezik meg, amikor nem gondolja. Kegyetlenül megbünteti..." (Lk 13,42—46). Azért kell ezt megfontolnunk, mert sok új irányzat, sőt a legtöbb, azzal a kritikával lépett föl a történelemben, hogy az új áramlattal szembenálló egyház s annak vezetői megromlottak, mert — mint mondják — nem evangéliumi szelleműek: eszmevilágukban eltévedtek („csak sokára tér meg uram"), hatalmaskodásban élik ki magukat („verni kezdi”) és az evilágiság lesz úrrá bennük („eszik-iszik"). Érdemes megfigyelnünk, hogy a példabeszéd nem a sáfár elcsapását írja elő a háznépnek, még a reális vétkek esetén sem. Az ítéletet a vétkező vagy tévelygő kulcsárok felett a hazatérő úr magának tartja fenn.

196