Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Kezdeményezés és megtartás a Bibliában
Ahogyan a példabeszédekben Jézus szembeállítja a régi törvényt és az új életet, úgy valósítja meg a két véglet harmóniáját gyakorlati életében. Ezt kell megfigyelnünk, és próbálni kell követnünk. Olyan forradami szenvedéllyel kell akarni az újat, ahogyan Jézus akarta. És ugyanakkor annyira tapintattal kell lenni a kialakult szokásokra, mint ugyancsak az Úr Jézus volt: Ez az igazi jézusi művészet. Jézus az új élet elkötelezettjének tudja és mondja magát, de elárulja azt is, hogy tudatában van az emberi elesettségnek, mely lassan reagál az újdonság fellépésére. Az új bor és új tömlők példabeszédéhez hozzáfűzi és ezzel mintegy lezárja ebbeli felfogását, mikor így szól: „Aki óbort iszik, nem kíván újat inni, mert hisz ’Jobb az ó!" - (Lk 5,39). Jézus egész életében tekintettel volt erre az emberi gyöngeségre, mely minden újdonságtól irtózik. Elég magunkba nézni, mennyire felháborodunk, ha egy villamosmegállót odébb tesznek, vagy az utcánkat felbontják. Der Mensch ist ein Gewohnheits-Tier, a szokások rabja az ember. Ezért Jézus úgy akarta behozni az újat, ahogy a búza növekedésében az egymást váltó formák szinte forradalmi új változásai követik egymást, és mégis megmaradnak egyazon búza közösségében. Mi -azzal szoktuk elkövetni a hibát, hogy egy-egy Jézustól eredő megnyilatkozást kiragadunk, — és az a kiragadott részlet valóban forradalmi fogalmazású. Ezért szokták Jézust több oldalról is forradalmárnak nevezni. Ám tudnunk kell azt is, hogy Jézus forradalmár volt a forradalmárok köntöse és póza nélkül, mint ahogy hős volt a hősiesség gesztusai nélkül. Az biztos, hogy vérfagyasztóan hangzanak „Jaj” szavai az írástudók ellen, de gondoljuk meg azt is, hogy mindez egy lakomán hangzik el, melyről nem ugrálnak fel a farizeusok és tüntetőleg nem hagyják el a vendéglátó farizeus házát. Sőt - bár „felháborodtak” — csak alamuszi kérdéseket vetnek föl neki (Lk 11,54). És hiába feszül annyira a helyzet, hogy „alattomban figyelték, hogy ellessenek valamit, aminek alapján vádat emelhetnek ellene,” mégsem tudnak komoly vádakat fölhozni. Hamis tanúkhoz kell folyamodniok. Végül is önvallomásáért ítélik el. És annak ellenére, hogy kemény vitákat folytatott az írástudókkal a szombatról, a böjtről, a rituális tisztaságról, „mégis még a tanács tagjai közül is sokan hittek őbenne" (Jn 12,41). Amit bizonyára nem tettek volna, ha magatartásában any- nyira forradalmi lett volna. A gazdagokkal szemben gyökeresen a szegények pártjára áll. Ismét vészesen hangzanak jajszavai a gazdagok felé, és hirdeti tanúságtevését a szegények mellett. De ebben is meg kell csodálnunk Jézusnak utolérhetetlen módszerét. Hiszen tüntetések és tömeg-lelkesedések voltak nem egyszer körülötte (a csodás kenyérszaporítás után, bevonulásakor), Pilátus mégsem találta bűnösnek semmiben sem, noha vérengző volt és az evangéliumból is hallunk hírt „azokról a galileabeliekről, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette" (Lk 13,1). Ha Jézus törő-zúzó forradalmi magatartással akarta volna behozni azt az újat, amit végül is elhozott, elképzelhetetlen, hogy ne lett volna valamilyen formában utánzója a későbbi évtizedekben. És ugyancsak elképzelhetetlen az első keresztényeknél az a szívós ragaszkodás a törvényhez, — annyi isteni beavatkozás (Szamaria, Kornéliusz-féle látomás) után is. Még az apostoli zsinat után majd tíz évvel is ezt mondják Pálnak: „Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók közt, akik megtértek, de azért buzgón tartják a törvényt" (ApCsel 21,20). Jézus tapintata a kialakult és idejétmúlt vallásos szokásokkal (= törvény) leginkább Pállal kapcsolatos viselkedésében tündöklik. Kegyelmével lesújtja a damaszkuszi úton, * de a zsidóságból nem emeli ki rögtön. Pál ugyanis vallomása szerint mindjárt megkapja a parancsot, a pogányok megtérítésére („akikhez küldelek” ApCsel 26,17), mégis arábiai tartózkodása után Damaszkuszban a zsidóknak hirdeti Jézust. Három jeruzsálemi év után még mindig nem megy a pogányokhoz, hanem a zsidóknak hirdeti Jézust, aki végül is látomásban szólítja fel, hogy hagyja el Jeruzsálemet. De még Jézussal is vitába száll: „Uram — feleltem — tudják rólam, hogy én voltam, aki . . . börtönbe vetettem azokat, akik hittek benned... De ő azt mondta: Csak menj, mert én messzire, a pogányok közé küldelek” (ApCsel 22,18—21). És még mindig nem indul el az Úr nyílt parancsára sem, hanem lemegy Tarzusba, szülőházába, ahol csak 5-6 év múlva „akad rá Barnabás, és elvitte Antiochiába” (ApCsel 11,26). így indul el arra az útra mintegy nyolcévi késedelem után, amire Isten „születésemtől fogva kiválasztott” (Gál 1,15). Milyen nehéz volt megtenni azt a nagy lépést a hagyományos (zsidózó) kereszténységből az egyetemes ember-szolgálatra?! De azután kérdezhetjük, hogy ez a robbanó erejű Szent Pál, aki leírja: „Meghaltatok a törvénynek" (Róm 7,4) és a törvény holt cselekedeteiről beszél, honnét veszi, ha nem Krisztustól, azt a tapintatot, amivel a különböző lelkiismereteket kezeli?! „Karoljátok fel a Jézus mesterműve 197
