Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lukács László: Lelkipásztori fölkészítés a párválasztásra
lelkigondozásáig.)6 Többen csodálkozva, olykor megrendülve tapasztalják azt, hogy az egyik gyóntatószékben megengedik azt, amit a másikban tiltanak. Van, aki hamisan ügyeskedve kihasználja ezt a fonák helyzetet, van, aki megbotránkozik rajta és elmarad a gyónástól, vagy legalábbis ezekben a kérdésekben a saját lelkiismeretét követi, esetleg kellően gondos tájékozódás és mérlegelés nélkül. Sokan csupán parancsokat és tilalmakat, szabad—nem szabad utasításokat várnak az egyháztól, és nehezen fogadják el, hogy a teológusok körében, az egyház közösségében hatalmas belső tudományos és imádságos kutatómunka folyik. Csak így tudja az egyház a megváltozott és folyton változó körülmények között is mindig új megvilágításban, de mindig az evangéliumhoz hűen, hitelesen hirdetni a keresztény élet örök eszményeit. A felsorolt tényezők azonban semmiképpen sem mentik föl a lelkipásztorokat, sőt egyre sürgetőbb feladatukká teszik azt, hogy a rájuk bízott fiatalokat megfelelően fölkészítsék a párválasztásra és a házasságra. — Erre a fölkészítésre aligha lehet alkalmas a házasság- kötés előtt előírt (és sokhelyt dicséretes gondossággal megtartott) néhány beszélgetésből álló jegyesoktatás. A lelkipásztor ilyenkor már kész helyzet elé kerül: a házasságkötésre eltökélt, személyiségükben lezárt, felnőtt emberekkel találkozik néhány alkalommal, az esküvőre fölkészítés lázas izgalmai közepette. A jegyesoktatás inkább az aratásnak, mint a vetésnek volna az ideje: hitükben-személyiségükben-szeretetükben érett embereket fölkészíteni életük nagy pillanatára, a házasság szentségének minél gyümölcsözőbb fölvételére. Nehéz dolga van a lelkipásztornak, ha közönyös, nem hivő, vagy a hit dolgaiban egészen tájékozatlan emberekben ilyenkor próbálja fölébreszteni a hitet, gyorstalpaló hittan-tanfolyamot rögtönözve számukra -, bár persze válhatnak az egyházzal való találkozásnak, a hitre ébredésnek, az őszinte megtérésnek az alkalmaivá ezek a beszélgetések. — Nehéz a lelkipásztornak fölmérnie a jegyesek egymás iránti szeretetének minőségét is. Mit tehet közvetlenül az esküvő előtt, ha a jegyesek odaadásában, vállalandó elkötelezettségében, esetleg a házaséletről alkotott elképzeléseiben alapvető hiányosságokra, tévedésekre bukkan? Mit tud ebből orvosolni néhány beszélgetésben, egy kialakult kapcsolat végén? Milyen esetekben van joga (mert kötelessége) lebeszélni a szentségi házasság megkötéséről bárkit is? Keserű viqasz számára, ha néhány esztendő múlva a házasság megromlásakor bebizonyosodik, hogy diagnózisa helytálló volt: a jegyeseket nem fűzte egymáshoz olyan igazi szeretet, amelyre házasság épülhetett volna. A házasságkötés előtti foglalkozás a jegyesekkel csak úgy lehet megnyugtató és eredményes, ha a lelkipásztor nem ekkor találkozik először a fiatalokkal. Nélkülözhetetlennek látszik a távolabbi előkészület, a jegyeseknek, illetve a jegyességre készülőknek, tehát a 17—22 éves fiataloknak általános fölkészítése hónapokkal, akár évekkel korábban: olyan időpontban, amikor még a kezdetén tartanak az ismerkedésnek, a tartós „együttjárásnak", párválasztásnak. Ez az iránymutatás valóban segíthet az ismerkedésben, a kapcsolatok elmélyítésében, a házasságra való közös fölkészülésben, sőt: egész önnevelésükben, életelveik kialakításában, hitük felnőtté érlelésében. Sokhelyt külföldön is, hazánkban is, erre a célra külön jegyesoktatási tanfolyamokat szerveznek. S valóban, az elsőáldozásra és a bérmálásra való fölkészüléshez hasonlóan nem lehetne-e szervezettebb formában, legalább egy éves tanfolyam keretében, gondosabban fölkészíteni a házasság szentségének fölvételére is? Az ilyen pár- választásra fölkészítő tanfolyamok a fölszín alatt lappangó, de tömeges méretű hiányt pótolhatnának. Lehet, hogy esküvőre csupán évekkel később kerülne sor —, de talán annál értékesebben felhasználták a tanultakat a párválasztásban, a házasságra való érett, keresztény fölkészülésben. A helyi adottságok dönthetik el, hogy a külön, ilyen címmel-céllal meghirdetett tanfolyamok válnak-e be jobban, vagy az ifjúsági hittanórák keretében kap helyet e tematika. Az említett két lehetőség közül bármelyiket választjuk is, az előadásokat és a megbeszéléseket megkönnyíti és eleve vonzóvá teszi maga a téma: nemigen akad olyan a fiatalok között, akinek ne lennének élményei, tapasztalatai, kérdései. A közösségi megbeszélések előnye lehet az is, hogy az „esetmegbeszélések” általánosságában elrejtőzve, inkognitójukat megőrizve kaphatnak választ olyan kérdésekre is, amelyeket „egyenesben" még lelkiatyjuknak sem szívesen tennének föl. A téma persze arra is csábíthatja a fiatalokat is, lelki- pásztorukat is, hogy a kelleténél tovább elidőzzenek egy-egy kérdésnél, végeláthatatlan fecsegéssé nyújtva-laposítva a megbeszélést. A közösségi megbeszéléseket egészíti ki az egyéni lelkivezetés, a négyszemközti beszélgetések, gyónások. Igen hasznos, ha mindkét „együttjáró" fiatalt ismeri és irányítja a lelkivezető, anélkül, hogy nyomasztóan, kettejük intimitását veszélyeztetve rájuk telepednék. Kényesebb, több bölcsességet és tapintatot kívánó feladat vár rá, ha csak egyikőjüknek lelki- atyja, főleg, ha a másik fél hitvallásában, vagy talán még lelkületében sem keresztény. Figyelnie kell arra is, hogy vezetettje esetleg túlságosan odakötődhet lelkiatyjához, s ez nehezítheti az igazán bensőséges kapcsolat kialakítását az egykorúak között. 183
