Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 3. szám - KÖRKÉP - Thiry István: Társas kapcsolataink próbatételei
én őiránta. A józan ész kívánja, hogy elégedjünk meg a kapcsolatok viszonylagos arányosságával. Saját személy voltunk megbecsülése viszont nem engedi, hogy fenntartsunk olyan kapcsolatokat, melyekben az értéklés és elköteleződés csak a részünkről áll fenn. De személyiségünk helyes értéklése az olyan kapcsolatok ellen is tiltakozik, amelyekben kizárólag a „másik" az értéklő és elkötelezett fél. Kapcsolataink arányainak természetes elemzését az örök élet távlataival gazdagítja Jézus. Nem kívánja, hogy száműzzük magunkból a kölcsönösség és arányosság igényét, de figyelmeztet, hogy ennél nem alkalmazhatunk merőben e világra hangolódott méricskélést, nem tekinthetjük esetleges partnerünket egyedül kizárólagos partnernek és a kölcsönösség iránti várakozásunk nem korlátozódhat a földi élet tartamára. — Aki evilági szempontok szerint mér, teljesítményt teljesítmény, megnyilvánulást megnyilvánulás mellé állít. Ezen az alapon zúgolódnak a szőlőmunkások a gazda bérfizetési rendszere ellen, ezért értékeli le Simon farizeus a saját leereszkedően megtisztelő vendéglátásához képest a bűnös asszony könnyeit. Ehhez a mérő rendszerhez igazodik az, aki a viszont meghívás reményében hív vendégeket. Az ellenségszeretet minden megnyilvánulásánál, a kölcsönnél és alamizsnánál egyaránt az evilági mértékek elvetését sürgeti Jézus. A kölcsönösség teljes hiányánál, sőt tudatos megtagadásánál azonban a közösség véleményezése után megengedhetőnek tartja a kapcsolat megszüntetését. Saját azonosulását az emberekkel kapcsolataink rendező elvének tekinti Jézus. így a benne hivők számára nincs viszonzatlan szeretet, mert minden szeretet viszonzását magára vállalja és előlegezi. Nincs olyan ajándékozás, amit ne követne végtelen értékű viszontajándékozás. És ezzel viszonzásvárásunkat a földi kielégítés lehetséges megtalálása után az örök életben elért biztos kielégítési ígéretével tágítja a végtelenbe. Az üdvösségben azonban már nemcsak Ö a viszonzást adó társ, maguk azok, akiket a hamis mammonból barátainkká tettünk, fogadnak be az örök hajlékba. Kapcsolataink tartalmának formálása Értékelés, elkötelezettség, megnyilvánulás, kölcsönösség iránti várakozás egyaránt a kapcsolat tartalmi elemei közé tartoznak. Részben spontán jelentkeznek és formálódnak a kapcsolaton belül, részben tudatos fejlesztés eredményei. Az időnként keresztény körökben is merev egyoldalúsággal hangsúlyozott spontaneitás-igény az evangéliumi szemlélettel és emberi természettel egyaránt szemben áll. Jézus tanításában az embernek természetes adottságai fölé kell emelkednie. Még a farizeusi és írástudói igen kemény igazsághoz viszonyítva is többlettel kell rendelkeznie, ha be akar jutni a mennyek országába. Természetes kedvének, hajlamainak úgy fölébe kell kerekednie, mint ahogy a két testvér közül az tette, akinek nem volt kedve apja parancsát teljesítenie, de mégis megtette. Állandóan szem előtt kell tartania azokat a szüzeket, akiknek az éppen elég olajuk kevés volt arra, hogy bejussanak a menyegzős házba; és a fügefát, amely átkozotton kiszáradt, mert csak akkor termett gyümölcsöt, amikor itt volt az érés ideje. Aki ismeri az embert, tudja róla, hogy nem az ösztönvilág a vezérlő rendszere. Ösztöneinek nagyon sokszor ellene kell mondania, fölibük kell kerekednie, ha igazán ember akar maradni. — Kapcsolataink értékelő eleme már csecsemőkorunk sírásával, kapaszkodásával ösztönösen jelzi, hogy sokat jelent számunkra a „másik". És bármennyire összefonódik is spontán értéklésünk ráutaltságunk élményével, annak az útnak kezdete ez, amelyen önössé- günk burkait hántja le rólunk a „másik" értékelése. Létünknek az a saját magunktól szabadulást kereső tendenciája nem tör azonban egyenes vonalban a „másik” feltétel nélküli megigenlése felé. Sérüléseink, szüntelen önmagunkra reagálásaink visszafogják lendületét, esetleg pályáját is módosítják. Az engedékenység tolakodó hasznossági szempontjaink iránt a személyi értéklést tárgyivá torzítják. Kialakítják a kizsákmányoló mentalitást, amelyik kedvtöltő vagy haszonszerző jószággá degradálja szemünkben az embert. Az érték elismerése hozza létre az elkötelezettséget, azaz az állandó készséget az értékelés által meghatározott magatartásra, de hűség is magában az értékelésben. Olyan elvi állás- foglalásról van itt szó, amelynek szükségszerűek a külső megnyilvánulásai, de amely azokat mégsem határozza meg egyértelműen a maguk összességében. Magába foglalja az érték vonzása irányában való haladást és az érték védelmét, de ezek mikéntjében nagymértékben engedi érvényesülni az értékelő egyéniségét. Itt a hűség az az elem, amelyiknek tudatos ellenőrzésére nagy hangsúlyt kell tenni. Egy újabb, más irányú értékelés önmagában nem áll szemben a korábban meglelt érték iránti elkötelezettséggel, de újdonsága és erős vonzása könnyen készteti arra az értékelőt, hogy bármiféle mérlegelés nélkül úgy sodródjon az újabb irányba, hogy a korábbi iránt kialakult elkötelezettsége szinte észrevétlenül enyészik el. A megnyilvánulások külső magatartási formák, amelyek az érték iránti elkötelezettségből 179
