Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sólymos Szilveszter: A megújított zsolozsma mint az egyház közösségi imája
ház egész testének létfeltétele. Nem véletlen; hogy amikor az Apostolok Cselekedeteiben először lép színre a hívők közössége, mindjárt imádkozó gyülekezetként jelenik meg „az asz- szonyokkal, Máriával Jézus anyjával és testvéreivel” (ApCsel 1,14). Az egyháznak tehát mindenkor imádkozó egyháznak kell lennie, ha hű akar maradni Alapitója példájához és parancsához. Többről van tehát itt szó, mint arról, hogy az egyházban egyesek — a papi rend és a szerzetesek — az egyház nevében mint hivatalos imádkozok szerepeljenek, akik szinte köteiességszerűen végzik az imát, — amint ez a múlt gyakorlata volt. — Az új szemlélet mögött megújult egyházfogalom van: az egyoldalúan klerikális szemlélet után Isten népében a világi hivők is elfoglalják végre helyüket, a zsolozsma az ő imádságuk is. Ha tehát a zsolozsma Isten egész népére tartozik és az egyház legbenső mivoltából fakad, akkor ennek külsőleg is meg kell mutatkoznia az egyház életében: közösségi végzést igényel. A helyi egyházakban, kisebb egyházi közösségekben konkretizálódik, jelenül meg ugyanis „az" egyház. Félreértések végett jegyezzük meg, hogy a zsolozsma nem kizárólagos és egyetlen imája az egyháznak; Szükség van a magányban, a „zárt ajtók mögött” mondott imákra is, és az egyház tagjai ezeket is Krisztus által és a Szentiélekben végzik, tehát tágabb értelemben ezek is közösségi imák. „Magánimáról" beszélni ugyan a keresztény ember számára nem egészen következetes. Mert ha igaz, hogy a keresztény ima az Istennel való gyermeki kapcsolatból, közösségből fakad, melyet a Szentlélek teremt meg Krisztus testében, akkor az ima nem lehet igazában „privát” valami. Mindig közösségi ima marad, mivel Istent így szólítja: Atyánk! Az egyház azonban látható közösség is és ezért ennek a látható közösségnek imáját különleges méltóság illeti meg (vö. ÁRZS 9.). Mivel a zsolozsma a liturgia szerves része, ezért „a többi liturgikus cselekményhez hasonlóan nem magánjellegű cselekmény. Az egyház egész testére vonatkozik, azt teszi láthatóvá és azzal közli hatásait. A zsolozsmázás egyházi, vagyis közösségi liturgikus ünneplés; ez akkor tűnik ki leginkább, amikor azt a helyi egyház a papoktól és segédkezőktől körülvett püspökével együtt végzi... Az ilyen módon történő zsolozsmázás kiváltképpen ajánlatos. Végezzék ezt... a nép bevonásával" (ÁRZS 20.). — Máshol így fogalmaznak a zsolozsmát bevezető útmutatások: „Ha a hivők zsolozsmára szólítva összejönnek, és együtt dobban a szívük, együtt zeng az ajkuk, akkor láthatóvá teszik a Krisztus misztériumát ünneplő egyházat” (ÁRZS 22.). — A közös ima bizonyos értelemben szentségi jel, mely kifejezi és realizálja az egyház misztériumát. Egyház és ima két egymásra vonatkoztatott valóság, korrelációban van és teljesen szét nem választhatók. Ennek az egyházat bemutató és érzékelhető közösségnek persze különböző formái lehetnek, lebontva a püspök körül összejött közösségtől az egyházközségi vagy családi közösségig, egészen a krisztusi szavakig: „Ahol ketten vagy hárman együtt vannak nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,28). — Bár ezekre a közösségekre is állnak a minden közösségre érvényes pszichológiai és szociológiai szabályok, itt elsősorban nem emberi, hanem sajátosan transzcendens jellegű és irányzódású összejövetelről van szó. Az ilyen közösség tagjai találkoznak az ima folyamán Istennel és egymással is. Ugyanakkor minden ilyen közösség misztérium, melyben Jézus Krisztus titka áll előttünk, aki az Isten és ember közti találkozás legmegfoghatóbb kifejeződése. — Az ilyen közösségi zsolozsma — mint általában a közösségi liturgia — a hivő nép számára az üdvösség állomása, ahol az Úrral és az egymással való közösséget megtapasztalja. Ezek után következetes és érthető, hogy — miután a papok és szerzetesek sajátos felelősségéről és kötelezettségéről szólt az ÁRZS — ezzel a felhívással fordul a világban élő hívőkhöz: „teljesítsék ők is az egyház szent szolgálatát; végezzék a zsolozsma egy-egy részét összejöveteleik alkalmával, bárhol vannak is együtt imádság, apostoli munka címen. Szükséges ugyanis, hogy mindenekelőtt a liturgia keretében tanulják meg lélekben és igazságban imádni Istent; gondoljanak arra, hogy a nyilvános istentisztelettel és imával minden emberen segíthetnek és nagymértékben hozzájárulhatnak az egész világ üdvösségéhez" (22.). — Ezt a gondolatot úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az imádkozó közösség már magában is evangelizációs tett. Legmélyebb rétegében tárja fel az egyház mivoltát és nyilvános vallomás arról, hogy „papi népként”, közvetítőként áll Isten és az emberi nem között. A zsolozsma a megújított liturgiában nem csupán Isten tisztelete, hanem az ember meg- szentelödését is szolgálja. Hiszen itt is szent párbeszéd folyik Isten és az emberek között: „Isten szól népéhez ... a nép pedig Istennek énekkel és imádsággal felel” (LK 33.). A zsolozsma szövegeiben valóban Isten tanítja népét az írásokkal, és az írásokon táplálkozó szövegekkel, a nép pedig elsősorban a zsoltárokkal ad hálát, könyörög. Valamiképpen minden liturgikus összejövetel, így a zsolozsma is, a pünkösdöt érzékelteti és jeleníti meg, melyben egyidejűleg tapasztalja meg a hivő megajándékozottságát és hozza oda ajándékát, a dicséret áldozatát. Van végül eszkatologikus jellege is ennek a közös zsolozsmának. A Jézus 17
