Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 3. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: A keresztény család tartóereje
erő, amely közös nevezőre képes hozni e sokféleséget, akkor a közös hit az. (A közös hitnek nem áll útjában a felekezeti különbség!) Embert próbáló ajándék Ugyanez a közös hit ad egységes szempontokat a gyermekek neveléséhez is. Csalóka ábránd, hogy a gyermek feltétlenül összeköti a házastársakat. Csak az igazán, mélyen össze- tartozók kötelékét fonja szorosabbra. Más esetben a viszály legbiztosabb forrása. Mert az öröm, hogy két ember egysége egy harmadikban testet öltött, hamar elhomályosul, amikor jönnek a gondok, bajok, betegségek, aggodalmak, virrasztások; amikor sehová sem lehet együtt elmenni, amikor az egyik folyton otthon ül, míg a másik esetleg nem mond le korábbi szórakozásairól. A gyermek nem játék, hanem embert próbáló ajándék, holtig tartó felelősség. Szülőinek egyetértése, egymás és ő iránta érzett szeretete egész későbbi életében érezteti hatását, nemcsak gyermekkorának biztonságát adja meg. Akkor lesz nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott felnőtt, ha e szeretet biztonságában nő föl; s a hit kegyelmének elfogadásához is a szülői szeretet szántja fel lelkének talaját. Aki kiskorában megérezte a szeretet végtelenségét, könnyebben jut el a Végtelen Szereteihez, mint aki nélkülözte azt. , Ami a „mindennél” is több Minden család szeretné kényelmesen berendezni az életét, s előteremteni az anyagi javakat, hogy gyermekének azt az úgynevezett „mindent”, ami testi-lelki kibontakozását elősegíti, megadhassa. De jaj annak a felnőttnek, aki belevész a javak, s önmaga hajszolásába! Fáradt, eltompult párok sem egymásra, sem gyermekeikre nem tudnak figyelni. A robotgép szülők mellett érzelmi hiánybetegségben nőnek fel a sokféle hatásnak kitett gyermekek, s a hibára a szülők csak akkor döbbennek rá, amikor a serdülő már kicsúszott a kezükből. A szülői szó csak akkor hatásos, ha életpéldával társul; a szülő a boldogságával, a derűjével, az általa teremtett atmoszférával is nevel (a boldogtalanságával, ingerültségével, a szeszélyeivel is, de mindazzal negatívan); aki az együttlét bensőséges légkörét meg nem teremti, annak a legbölcsebb intelme is csak „szövegelés”, mely lepereg unott hallgatójáról. Többet ad gyermekének az a szülő, aki nem „mindent”, hanem önmagát, szeretetét, idejét és energiáját adja, mindezzel együtt hitének sugárzását is; s aki emberségből, kötelességtudatból, felebaráti szeretetből naponta ad példát, olyannyira, hogy a gyermek számára az élet természetes velejárójává válik a másokkal való törődés, a segítés, áldozatok árán is. A keresztény család nem elzárkózó erődítmény, hanem nyitott és meleg fészek, ahol rokont, barátot, ismerőst, de ismeretlent is mindig szívesen látnak, mindenkivel megosztják, amijük van, és senkit sem engednek el jó szó, vigasz, bátorítás nélkül. A szeretet nem fogyatkozik meg attól, hogy sokfelé osztják, inkább nő és erősödik. A házasság gazdasági tartóoszlopa pedig akkor lesz erős, ha önzetlenségből faragják. * * * A keresztény család a kor mindenfajta kihívásának, erőpróbájának épp úgy ki van téve, mint bármely más család. Hitéből eredően azonban külön erőforrással rendelkezik. De csak akkor, ha hite igazi, életet formáló hit. Nem népegyházi hagyomány, nem kiürült szokások foglalata. Fél lélekkel, langyos hittel senki sem állhat meg. Ám a kísértés nagy, az ember esendő. Mélyen hivő emberekkel is megesik, hogy családi életük válságba kerül. Valamelyik félnek nem elég erős a hite, nem lesz jellem- és cselekvésformáló erővé, és az önmagával meghasonló ember olyan poklot teremt a másik számára, hogy az nem képes elviselni. Előfordulhat, hogy az, aki gyengének mutatkozik az életküzdelemben, alkoholizmusba menekül, és társa kénytelen gyermekeit megóvni tőle. Az is előfordul, hogy a valóban hivő felet hagyja el kételkedő-ingadozó párja egy hirtelen fellobbant új szerelem vonzásába kerülve. Ilyen esetekben a katolikus egyháznak megértőbbnek kellene mutatkoznia az elhagyott vagy menekülésre kényszerített fél új házasságkötésének esetében. Arra is figyelni kellene, hogy az elhagyottság kínjaiban, a válás gyötrelmeiben vergődő embernek lelki gondozásra, az egyház adta támaszra lenne szüksége. Még akkor is, ha ő ezt nem kéri, mert megszégyenültnek érzi magát, mert kezdeti szép reményei és elhatározásai után tökéletes csődnek, bukásnak látja, ami vele történt. És amiben talán ő sem vétlen egészen, mert kettőjük egyházhoz tartozását olyan immunitásnak vélte, hogy az élet apró rezdüléseire, veszélyeire oda sem figyelt, holott nagyobb körültekintéssel esetleg megakadályozhatta volna a bukást, 169
