Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 3. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: A keresztény család tartóereje
Holott igazi közösséget vállalni csak fejlett személyiség képes. Mert csak ez utóbbi rendelkezik a kellő önismerettel és önfegyelemmel, ama korrektség alapjával, mely százszor inkább hoz áldozatot, mintsem elfogadná azt. Két életnek összehangolódni rettentően nagy feladat, s a nehézségek kezdetben alig látszanak. Kezdetben a szerelem elfedi a nehézségeket, hogy aztán annál élesebben mutatkozzék meg az alkalmazkodás ezer buktatója. E buktatókat a modern élet kétségkívül meg is sokszorozza: szűk térben, kis lakásban kell együttélni valakivel, akivel összeszokni nincs idő. Mindkét fél egymástól és az otthontól távol dolgozik, másféle munkatársi közösségben, másféle gondok nyomása alatt, esetleg eltérő műszakválttásban is; a lépték összehangolására a szabad idő kevés, ám a félszoba panelfalán áthallatszik az egyik magnója, amikor a másik éppen aludni akar. Aztán a gyermek meghozza az újabb gondokat, nevelési viták, s a sokasodó házi tennivalók közepeit oly hívogató a kényelem csábítása: „Oly fáradt vagyok, majd ő elvégzi." Az egyik — hisz tán a példa erejében — eleinte minden áldozatra kész, de látva a példa hatástalanságát, belefárad, s vagy elűzi hazulról szemrehányásaival kényelmesebb társát, vagy magában növeszti, elfojtottan a kiszolgáltatottság érzését. A mai élet adta nehézségeken azonban átsegít az erős hitből ébredő érzékeny lelkiismeret. És a kegyelem. Belőle fakad a bizalom, mely megóv attól, hogy az áldozatos lélek adott esetben „baleknak” érezze magót, megóv mindenfajta gyanútól és lehetővé teszi egymás szabadságának tiszteletbentartását is. „A szerelemben két magány óvja, őrzi és köszönti egymást” — írta Rilke, a nagy osztrák költő, és e szavak nem zárják ki azt, hogy „lesznek ketten eggyé”, hanem dialektikus szintézist mutatnak. Csak azzal lehetünk igazán eggyé, akinek személyes szabadságát nincs szükség korlátoznunk, mert tudjuk, egész lényében való jelenlétünk kétségtelen. Akárhol van, vele vagyunk. Tartóoszlopok A házasság négy tartóoszlopát a családjogászok a következőkben látják: szerelmi-szexuáljs kapcsolat; gyermeknevelés; gazdasági közösség; világnézeti-kulturális-szellemi összetartozás. (A tapasztalatok szerint, ha egy tartóoszlop hiányzik a négy közül, a házasság még jól funkcionálhat - gyermektelen párok is élhetnek boldogan, a világnézeti különbség még nem zárja ki a kulturális kapcsolatot stb. —, kettő hiányában azonban már ingadozóvá válik; háromnak a hiánya pedig gyakorlatilag megszünteti a házasságot.) Hivő embereknél a negyedik oszlop kerül az első helyre, mint az alakuló család fő tartóereje. A testvéri közösségben elsimulnak a másik három oszlop körül felburjánzó nézeteltérések is, mellékessé válik az esetleges kulturális-szellemi különbség. Mert mi a kultúra? Németh László találó meghatározása szerint a kultúra nem tudáshalmaz, nem is művelődési javak bőséges fogyasztása, hanem „az a belső szabályozó elv, mely egy közösség minden tagját áthatja". Ilyen értelemben egyaránt kulturált lehet a különféle iskolákat végzett ember is, kivált olyan esetben, amikor kultusz és kultúra egyazon tőről fakadt. Ez a szellemi kapcsolat megőrzi a szerelmet a lángolás korszakának elmúltával is, és olyan barátságot teremt, amely meg is újítja, túl is éli a szexuális összetartozást. Hiszen ez utóbbi belső barátság nélkül éppen humanitását veszítené el. (Mély barátság természetesen hitbeli azonosság nélkül is fönnállhat, sőt egészen eltérő világnézet sem zárja ki. De akkor más színezetű. Inkább jellembeli hasonlóságra épül, és a kultusztól elszakadt kultúrára, bár az európai kultúrát a kereszténység annyira áthatotta, hogy senki és semmi sem független tőle egészen, még akkor sem, ha az egyén ennek nincs tudatában. A keresztény és a szocialista erkölcs elvi kritériumai bármennyire különbözhetnek, az eltérések az ideológia síkján maradnak, mert a gyakorlati megnyilvánulás az élet adta helyzetek legtöbbjében merőben ugyanaz.) Aszkézis vagy életöröm? A kereszténységet az aszkézis megkövetelésével, a szexualitás elfojtásával szokták vádolni, látszólag nem is alaptalanul, hiszen a múló századok során nemegyszer tűzte zászlajára e lényegétől idegen gondolatot. Az őskeresztények korántsem voltak aszkéták, ellenkezőleg, boldog, vidám, életörömmel teli emberek, s a kanonizált szentek között jónéhány családanya, szerelmes asszony, hűséges férj akad. Az aszkézis kezdetben az eretnek mozgalmak törekvése volt, s igen valószínű, hogy tudva-tudatlanul az üldözések váltották ki e magatartás igenlését, hiszen családi kötöttségek nélkül kétségtelenül könnyebb feláldozni az életet. Talán meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy a kor szükségszerű követelménye lehetett a középkor szerzetesi eszménye is, mert ugyan ki tudott volna tudományos munkát végezni kéziratos könyvek segítségével (s azokat másolva), az anyanyelvtől idegen nyelven, ha nem 167
