Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Szempontok a szexuális neveléshez
TÁVLATOK SZEMPONTOK A SZEXUÁLIS NEVELÉSHEZ Egy híres francia nevelő írja: „Ha lehetséges lenne, hogy lányainkat (és fiainkat) azzal óvjuk meg sok bajtól, hogy hallgatásba burkolózunk és szemet hunyunk, sok szülő boldog lenne. De boldogtalanok, mert akkor hallgatnak és ott csukják be szemüket, ahol leginkább szólniuk kellene" (idézi Werner Hofmann: Ich, du, wir c. könyvében, Aarau, 1972. 122. o.). Különösen érvényes ez a tanácstalanság a szexuális nevelés kérdésében. A szülők kerülik a „kényes kérdéseket”, halogatják, hogy nemi kérdésekről szóljanak otthon, aminek csak az a vége, hogy gyermekük az „utcáról" szerzi be — sokszor útszéli kifejezésekbe csomagolva — információit a két nem találkozásáról és helytelen irányba fejlődik, kicsúszik a szülők keze közül. Különösen vallásos szülők számára jelent problémát: mit mondjanak, hogyan adjanak felvilágosítást, anélkül, hogy ártanának a gyermeki léleknek. Mikor mennyit mondjanak és hogyan mondják azt? Hitünk milyen szempontokat nyújt a családon belüli szexuális neveléshez? A lelkipásztorok ugyanilyen tanácstalanok. A szülőkben felgyülemlő kérdések bennük még élesebben vetődnek fel: milyen elvi alapból kiindulva szóljanak a szexualitásról, hogyan segíthetik a fiatalokat, anélkül, hogy mereven elítélnék őket, mit adjanak útravalóul a jegyeseknek, milyen tanácsot adjanak a problémáikkal hozzájuk forduló szülőknek? A két kérdéskör — a szülő és a lelkipásztor nevelői munkája — ezen a ponton találkozik. Ezért elsősorban a lelkipásztor szemszögéből szeretnénk áttekinteni: akár katekézisben, akár jegyesoktatásban, akár családpasztorációban, hogyan segíthetjük a keresztény családokat a szexuális nevelés kérdésében. Ami nem lehet Eriindulópont A lelkipásztorokban, szülőkben élő tanácstalanság legfőbb oka az elvi alapok tisztázatlansága. Az már világos mindenki előtt, hogy manicheus ízű testellenesség - ami sokszor kísértett évszázadok folyamán keresztény kultúrkörben is — nem lehet helyes kiindulópont a szexuális nevelésben. Egyre inkább átmegy a hivő köztudatba a tárgyilagos szentíráskutatásnak az a felfedezése is, hogy a „test" és „lélek" biblikus fogalma nem azonos az antik-görög test-lélek kettősséggel (amely pedig a hagyományos szexuális nevelés alapjait nagyrészt megszabta). Mint Dionigi Tettamanzi írja, a Humanae vitae-ról szóló kommentárjában, a szentpáli „testi-" és „lelki ember” nem más, mint a megváltadon, ill. megváltott ember, tehát a metafizikai dualizmusból nem vezethető le közvetlenül, hogy e téren mi a helyes és mi nem (Commento all' Enciclica sulla regolazione déllé nascite, Milano 1968. 255. o.). De vegyünk egy másik lehetőséget. Ha az erkölcsiség mércéjének az „emberi természetet" tekintjük s ebből vezetünk le nevelési elveket (mivel „agere sequitur esse"), akkor azt is tudnunk kell, hogy a természet az Újszövetség szemléletében éppen a kegyelem ellentéte (vö. Ef 2,3), így a hivő emberképnek csak nagy „kozmetikázás" árán lehet kiindulópontja az, ami „természetes", másrészt kérdés, hogy vajon a „természetjogi alapon” álló etikában nem kísért-e túlzottan a stoikus természettogalom, a maga statikus, jogi szemléletével, vagy éppen a tisztán ószövetségi szintű tisztasági eszmény? (Johannes Gründel: Aktuelle Themen der Moraltheologie, München 1971. 18. o.) Vajon, amikor a hagyományos katolikus házasság-kép az élet továbbadását tekintette a házasság — s így a nemiség - elsődleges céljának, a házasok egymás iránti szeretetét csak másodlagosnak, nem rendelte-e alá a speciálisan emberit a többi élőlénnyel közös „ösztönnek"? A kérdés annál élesebb, mert a modern lélektani kutatások szerint az emberi nemiség alapvetően különbözik az állatokétól: nem mereven kötött, prograftfezérelt, nyers ösztön (Instinkt), csupán lazább, kötetlen késztetés (Trieb), amelyben/dVlelki folyamatok leg153
