Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A nemi erkölcs dinamikus megközelítése

— A MESTERSÉGES FOGAMZÁSSZABÁLYOZÁS eddigi deontologikus formája (rövidítve) így szól: Egy szándékosan terméketlenné tett nemi aktus önmagában erkölcstelen, ezért sohasem engedhető meg. — F. Böckle ezen a helyen részletesen elemzi, hogy vajon a jelzett nemi aktus valóban ilyen rossznak minősül-e? Ugyanis egyetlen teremtett, azaz feltételes érték sem képes egy cselekvést, mint feltételt önmagában, a körülmények nélkül meghatározni. Ez vonatkozik a nemi találkozásra is, melyben a nemiség különböző értékeinek biztosítására a nemzés bizonyos esetekben háttérbe kerül. A fogamzásszabályozásra vonatkozó teleologikus, vagyis a következményeket is tekintetbe vevő ítéletet így fogalmazza: „Meg nem engedett, hogy a nemzést kizárjuk a nemi önátadásból, ha csak fontos okok nem ja- vallják a fogamzás megelőzését, és ez az önmegtartóztatás a házasság java érdekében elviselhetetlen.'1 — Ma viszont az emberi körülmények úgy megváltoztak, hogy az ilyen „fontos okokat" nem tekintjük kivételesnek, hanem ismételt esetben is igazolt lehet a fogamzás- gátlás esete. Ez esetben a megváltozott szabályszerűséget Így kellene megfogalmazni: „A fogamzásgátlást minden esetben igazolni kell és a módszer alkalmazásában vegyék tekintetbe a házastársak egymás egészségi állapotát és személyes méltóságát." — Ezt a normatív kijelentést a szinódus záróokmánya csak leírta, de nem határozta meg, hanem jobbnak tartotta, ha „a fogamzásszabályozás módszeréről való döntést a házastársak lelkiismeretére bízza, de azzal a kikötéssel, hogy a módszerről alkotott ítéletükbe kötelesek bevonni (miteinbeziehen) mindazokat az objektív normákat, amiket az egyházi tanítóhivatal eléjük tár." Ezzel szabad teret nyitott a szinódus az esetlegesen eltérő véleményeknek. — A megfogalmazást sokan kevesellték vagy nagyon „elvi kijelentésnek" tartották. „Egy elvi kijelentés azonban sokszor többet ér — mondja Böckle —, mivel olyan általános alapelvet szögez le, amely megtanítja a teológust, a lelkipásztort és a híveket arra, hogyan alkalmazzák helyesen a tanitóhivatali megnyilvánulásokat" —, és hogyan ismerjék fel magukban helyesen a döntésük lelkiismereti határait.

— A HÁZASSÁG ELŐTTI ÉS A HÁZASSÁGON KÍVÜLI nemi életre iával egyszerűbb a nemi erkölcs dinamikáját alkalmazni, mert ezeken a síkokon felmerülő kérdéseket az egyház mindig is a különböző javak mérlegelésével oldotta meg, elsősorban a születendő gyermek java érdekében. — Ma, amikor a társi szerelemnek, az emberi szexualitásnak annyi értékét ismerték fel, a teológusok hangsúlyozzák, hogy „a teljes nemi egyesülés előterében egy széles spektrum található, azaz az ember egész nemi meghatározottságából eredően a nemi gyöngédségnek sokféle kifejezési formái lehetségesek." A szinódus itt nem a „megengedett" vagy „meg nem engedett" gesztusokat körvonalazta, hanem egyetlen meghatározó kritériumra mutatott rá: „A szexuális kapcsolatok mindig jók és helyesek, amíg az előzetesség kifejezői —, és nem lesznek intenzívebbek annál, mint, amik megfelelnek a társak közötti személyes kapcsolat fokozatának." Azaz egy már meghatározott önátadási fok vagy gesztus meghatározott fokú nemi kapcsolatot (elkötelezettség, jegyesség, házasság) kíván meg. — A társi szerelem túlzott társadalmi hangsúlyozása ma sokaknál háttérbe szoríthatja az intézményes házasságot. A félreérthetőség miatt a kereszténynek kifejezetten kell hangsúlyoznia, hogy „a beteljesedő társi szeretetközösségnek a legjobb esélye és helye a házasság." A keresztény a nemiség természetes értékei tőié helyezi a házasság szentségi méltóságának felülmúlhatatlan értékét. A keresztény házasság a tartós boldogság kegyelmi közössége és éppen ennek a védelmében kell a házasság előtti és a házasságon kívüli kapcsolatokat minél szűkebbre korlátoznunk."

A KERESZTÉNY HIT az anyagi javak használatára éppen úgy, mint a nemi javak értékelésére rányomja sajátos bélyegét. Az újabb erkölcsteológiai törekvések, mint látjuk, a nemi erkölcs területén is egyre inkább kialakítják a kreativ lelkiismeretet -, és az erkölcsi kötelezettség mérlegelésénél komolyan tekintetbe veszik a körülményeket. A helyes megítéléshez azonban pontosan ki kell dolgoznia az egyháznak, hogy a hit fényében milyen alapértékekről nem mondhatunk le —, és hogy miként függenek össze egymással ezek az értékek.

A nagykorú keresztény ilyen módon az egyház irányelveit nem automatikusan, de nem is abszolutizáltan követi, hanem becsületes önvizsgálatot tart és úgy dönt. Döntéseiért azután teljes egészében vállalja a felelősséget. Nagyszerű dolog, ha valaki ezen módon lesz nagykorú felnőtt tagja az élő egyháznak. Az ilyen kereszténynél, „ha a szerelem eléri a teljességet, akkor az nemcsak a társi kapcsolatok sajátos (de mégis feltételes) atmoszféráját biztosítja — írta Karol Wojtyla professzor —, hanem megadja az Abszolutum iránti érzéket is a Feltétlennel, a Végtelennel való találkozásra."

151