Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kéri Jolán: Keresztény jövő - jelen nélkül?
runk leghatásosabb apostoli tevékenységét a szülők végezhetik, amikor gyermekeik szívébe oltják Isten szeretetét és életük példájával mutatják be az evangéliumot". Vajon az élet, a keresztény valóság ezt mutatja-e? Sajnos, mindebből csak nagyon keveset tapasztalhatunk. Sok keresztényként számon tartott családapa és családanya teheti fel önmagának a kérdést: mi lesz azoknak a gyermekeknek későbbi és örök sorsa, akik a szülői otthonban nem kapnak ösztönzést, útmutatást, az istenhit felé? Van-e ily körülmények között remény arra, hogy megtalálják boldogságukat és végső céljukat? Ki és kik ezért a felelősek? Vajon hány fiatal lett szerencsétlenné, sőt öngyilkossá azért, mert egyszerűen nem találta meg élete értelmét és célját, nem volt, aki utat mutasson számára, erőt öntsön belé, amikor kilátástalannak látta az életet? — Természetesen a családi otthon egyértelműen nem „predesztinál”. Számos modern filmet nézve, könyvet olvasva az a vélemény alakulhat ki a nézőben vagy olvasóban, hogy egy-egy fiatal eltévedt bűpöző tetteiért mindenki felelős, de legkevésbé az, aki elkövette. Nehéz gyermekkor, részeges apa, veszekedő szülők stb. Pedig arról is hallhatnánk-olvashatnánk, hogy sok embernek hasonló körülmények között telt el ifjúsága, mégsem lett utánzójává családi környezetének. Mintha elfeledkeznénk róla, hogy az embernek van szabad akarata. Mintha nem vennénk tudomásul, hogy választhat jó és rossz között. Kétségtelen, hogy környezete hat az emberre, befolyásolhatja cselekedeteit, de eleve meghatározni sohasem fogja. Isten nagy ajándéka a szabadakarat, mellyel az ember élhet, — és visszaélhet. A kegyelem minden ember számára segítséget nyújt, hogy természetfölötti erővel úrrá legyen a természetes nehézségeken. Az élet gazdag példatárral szolgál. Nem egyszer tapasztalható, például olyan házaspárnál, ahol gyermekkorukban mindketten „egykék” voltak, hogy amikor saját döntésükre kerül sor, több, sőt nagyszámú gyermeket vállaltak, — mert gyermekkorukban nagyon átérezték, milyen nehéz egyedül lenni. Arra is lehetne jónéhány példát felhozni, hogy részeges apának józan fiai vannak, — mert a rossz példa nem vonzóan, hanem intőn, sőt taszítóan hatott. — Az „öröklött hajlamok”-kal való magyarázkodás sem áll gyakran helyt. Arpádházi Szent Erzsébet például nagyon rossz természetet örökölhetett volna anyjától, Merániai Gertrúdtól: féktelenül pazarló természetet. S amig Gertrúdnak „hajlama” egy ország elszegényedésének lett okozója, addig Erzsébet „örökölt” tulajdonsága — a kegyelem hatására — egy egész tartomány számára lett ajándékot osztó áldássá. Pedig Erzsébetnek minden „természetes oka" meg lett volna rá, hogy önzővé váljon, befelé forduljon, magába zárkózzék. Mai szóhasználattal talán „sérült" gyermeknek nevezhetnénk, hiszen négy esztendős korában kiszakították a családi környezetből és így nem kapta meg azt a szereteted amellyel egészséges, harmonikus emberré válhatott volna. Tudjuk, nem így történt. A kegyelem pótolta, sőt jóra fordította az emberi mulasztást. Lisieuxi „kis" Teréz is alig múlt hároméves, amikor elveszítette édesanyját. Hamarosan sírás, nyűgös gyermekké vált. És: tizenöt éves korában már mint erős jellemű, akaratú fiatallal találkozunk vele. Céltudatossá vált, küzdött elhatározásáért, majd türelemmel, sőt mosolyogva vállalta élete keresztjét, áldozatát. — Félre ne értsük: a kegyelem által Isten nem pótolja azt, amit magunknak kell elvégeznünk, az isteni támogatás nem ment föl mulasztásaink alól. Voltak, vannak és lesznek olyanok, akik sem a családban, sem máshol nem kapják meg a szükséges támaszt, eligazítást életük nehéz problémáihoz. Szükség van ezért olyan keresztényekre, akik megtalálják az utat az ilyen magára maradottakhoz is. A vallásos család nem „lezárt világ". És amint a „kis egyház”, a család nem az, épp úgy a nagy egyház is olyan családi közösség, melyben mindenkinek mindenki felé nyitottá kell lennie. Minden egyházközség ezt a lelkületet ápolja. Minden templom otthona lehet és legyen annak, aki oda belép. Amit ott mondanak, az neki is szól, az oltár asztala mindenki számára terítve van. Jézus asztalánál azok is hivatalosok, akik úgy érzik, hogy nincs máshol otthonuk, akikre sehol senki sem vár. Semmiféle engedélyre nem volt és nincs is szükség ahhoz, hogy az egyház — a nagy család — tagjai a testvéri szeretetet gyakorolják. Jónak lenni és jót tenni — ez mindenki számára lehetőség. Teréz anya nevét ismeri az egész világ. Azért — és valószínűen csakis azért, — mert akik már senkinek sem kellenek, akikkel senki sem akar vagy tud bármit is kezdeni, ott ő még lehetőséget lát: ott meglátja Krisztust. Választhatjuk a könnyebb részt és kijelenthetjük: ezzel már nincs mit kezdeni, ezen már nem lehet segíteni. De tudjuk — és ez nyugtalanítson és joggal — hogy nem ez a „nagy család" szelleme, nem ez az egyház lelke és lelkülete, nem ez a kereszténység. Amit a segítés, a testvéri szolgálat útján akadálynak látunk, valójában csak akkor válik azzá, ha mi magunk válaszfalat építünk belőle. Jobb lenne, ha lépcsőnek használnánk, hogy szeretetszolgálatunkkal elvezethessünk mást is, eljuthassunk mi magunk is Istenhez. Mert „tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál" (Róm 8,28). Kéri Jolán 127
