Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: A házasság-gondozás égető kérdései
vegy az elveszített szeretett hitvesre. Minden emlékébe vád és önmarcangolás is vegyül. A fel-feltörő fájdalmas emlékeket sokan megpróbálják egyszerűen elnyomni, kiszorítani: alkoholba, alkalmi kalandokba, jobb esetben lázas munkába menekülnek. Lassan rájönnek azonban, hogy mindez nem megoldás. Csak a múlt vállalása, a személyiség egészébe való beágyazása segíthet abban, hogy a szenvedés gyümölcsözővé legyen. A lelkipásztornak gyakran kell válaszolnia arra a kérdésre is: hogyan tovább? Van, aki elfogadja egyedüllétét, van, aki világfájdalmas lesz, van aki más oldalán vigasztalódik. Lélektani megfigyelés, hogy aki vétlennek érzi magát, először elhessegeti az újraházasodás gondolatát, később azonban menekülésszerűen keres társat, mert alapvetően társ akar lenni. A tanácsadás igen nehéz: vajon érdemes-e a tanácsot kérőnek új házassággal kísérleteznie? A gyakorlat azt mutatja, hogy a gyors döntés ilyen esetben végzetes lehet. Ha viszont a készülődőben lévő új házasság mindkét oldalról átgondolt, előkészített, ha az újraházasodó tudatában van: nincs „új" élet számára, csak az addigi, — de okul hibáiból —, reménnyel indulhat. Külön szót érdemelnek a kisgyermekes elvált hők. Hiszen a gyermektelen elvált férfi vagy nő könnyebben kereshet új házastársat, sőt még az elvált apa is (a bíróság rendszerint a feleségnek ítéli oda a gyermeket). A kisgyermekes elvált asszonynak azonban nehezebb a helyzete, és nemcsak az újraházasodás szempontjából, — ami végülis nem feltétlen cél —, hanem a gyermek, gyermekek szempontjából is. Helyzete a fiatal özvegyekéhez hasonlítható, azonban számos konfliktus-lehetőséggel, amit elsősorban az apa „látogatási joga” jelent. Könnyű a jó szülő látszatát kelteni néhány órára, annál nehezebb azonban a hétköznapok szürkeségében. Ezt a feszültséget a gyerek sokszor úgy oldja fel, hogy kétszínű lesz: mindkét szülő előtt alakoskodik. S bár épp az anyának nehezebb, mégis főként rajta múlik, hogy egészséges irányba alakuljon a gyermek személyiségfejlődése. Ha maga az anya sem dolgozta fel a válás lelki sérülését, a gyermekben torz apa-kép bontakozik ki és ez kihat a többi emberhez való viszonyának alakulására is. Ha az anya az apai behatásra féltékenyen vagy gyűlölettel reagál, a gyermekben a „gyűlölve szeretni” érzés uralkodik el, vagy épp átáll az apa oldalára. Minderre nemcsak a szülőkkel való beszélgetések során, hanem a katekézisben is ügyelnünk kell: csak a torzítatlan apa-eszmény lehet a hű istenkép előzménye. Még hatványozottabban jelentkezik ez a kérdés a többszörösen elvált szülőknek a gyermekek számára is áttekinthetetlen családi viszonylataiban. A SZENTSÉG-KISZOLGÁLTATÁS MAI KERETEI. A tudatalakító, megtérésre késztető lelki munka természetesen nem old meg minden kérdést. Továbbra is probléma marad: mit tehetünk az elváltak érdekében szentségek, a gyónás-áldozás tekintetében. Legproblémamentesebb azoknak az elváltaknak a helyzete, akik nem kötöttek újabb (polgári) házasságot. Ha bűnbánatuk őszintének látszik, megkaphatják a feloldozást. Szem előtt kell azonban tartanunk, nincs-e valamilyen kötelezettségük volt hózastársukkal szemben, tőle származó gyermekeikkel szemben, sőt nem tehetnek-e még valamit a látszólag szétszakadt kötelék megmentése érdekében (6,125). Aki azután megkapta a feloldozást, áldozhat is. Az isteni jogban semmiféle tilalom nincs arra vonatkozóan, hogy nem áldozhat az újra nem házasodott elvált (uo.). — Már nehezebb probléma a másodházasságúak esete. Hogy milyen álláspontot kövessünk velük szemben, arra vonatkozóan a Hittani Kongregáció 1973. április 11.-én kelt, több püspöki karhoz intézett levele lehet számunkra irányadó: „Ami a szentségek kiszolgáltatását illeti, ügyeljenek a helyi püspökök egyrészt az érvényes egyházfegyelem megtartására, másrészt gondoskodjanak arról, hogy a lelkipásztorok különös figyelemmel menjenek utána azoknak is, akik törvénytelen kapcsolatban élnek és más eszközök mellett alkalmazzák az egyháznak a lelkiismeret világában (in foro interno) bevált gyakorlatát" (7,217). Ennek az eligazításnak alapján mindenekelőtt arra kell ráve zetnünk az elvált újraházasodottakat, hogy az egyházban ne csupán bürokratikus intézményt lássanak. Meg kell értetnünk velük a felbonthatatlanság igazi tartalmát: védeni, nem elutasítani akar. Ha nem is gyónhatnak-áldozhatnak, de Krisztusról sokféleképpen tanúságot tehetnek: bűnbánattal — épp múltjuk „feldolgozásával” —, gyermekneveléssel, karitatív és apostoli tevékenységgel, lelki áldozással (6,186). — Mindig fenn kell tartanunk a párbeszédet az újraházasodottakkal. Imádkoznunk kell értük, családjukért, sőt együtt is imádkozhatunk velük (1,18). Hogy mi is ebben az esetben az imádság rendeltetése, szépen fejezi ki Szent Ágoston (gondolatát a Tridenti zsinat is idézte): „Isten nem kíván lehetetlent. Parancsával arra figyelmeztet: tedd, amit tehetsz, és imádkozz azért, amit még nem tehetsz meg." — A Hittani Kongregáció jelzett döntése értelmében újraházasodottak csak abban az esetben járulhatnak szentségekhez (gyónás-eukarisztia), ha belső fórumon — a gyóntatószékben — feloldozást kaptak. Erre pedig — mint utaltunk rá — csak akkor van 122
