Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: A házasság-gondozás égető kérdései
visszamaradt a lelki fejlődés útján, a ki nem alakult személyiség-kép mögött pedig gyakran féloldalas szülő-kép bújik: túlzott anyakötődés, erélytelen apa, nem egyszer kellően fel nem dolgozott fiatalkori problémák törnek elő a házasság konfliktusaiban. Ha a fiatalok csak a terhesség jelentkezése miatt vállalták sebtiben a házasságot, bár lelkileg még nem értek meg rá, könnyen tehernek látják a házastársat, előbb-utóbb igyekeznek levetni az át nem gondoltán vállalt terhet. Ilyen veszélyhelyzetekben sokat segít a mélyebben fekvő okokat felszínre hozó beszélgetés, a megoldás együttes keresése. — A helyzet még akkor sem könnyű, ha a fiatalok „szerelemből" házasodnak össze s nincs semmilyen terhelő előzmény. A jó alap még kevés, ha nem nyitottak a további fejlődésre (4,31). Az élet — változás. Nem feltétlenül az a jó házasság, amely problémamentes, hanem amely jól alkalmazkodik a változó feltételekhez, a „növekedési krízisekhez". Igehirdetésünkben, gyóntatószékben, család-csoportokban, felnőtt-oktatási formákban szólnunk kell tehát a „hűség-munkáról", a hűség megvalósításának lelki előfeltételeiről: csak tanulékony szívvel, alkalmazkodási készséggel, a másik iránt tanúsított hittel őrizhető meg az egység. — S ha most egy kicsit a rosszul sikerült vizsga: a válás oldaláról tekintünk vissza a házasságra, mint előzményre, igazat kell adnunk Maria Bührernek: soha sincs ,.vétlen fél" (4,32). Ha egyik fél arra panaszkodik, hogy a másik ki-kirúg a hámból, esetleg hűtlenkedik, akkor mindig önmagába kell tekintenie: nem az ő ridegsége, talán zsarnoki allűrjei, kisebb igazságtalankodásai vagy fölényeskedése taszítja-e házastársát valamilyen szenvedély, netán más partner karjaiba? — íme, mindig időszerű az önmagunkba-tekintés, az evangéliumi metanoja. ELVÁLTAK LELKI SEGÍTÉSE. De mit tehetünk akkor, ha valamelyik házasság végleg zátonyra futott? Bernhard Häring szerint (5) az alapszempont: kitartani a felbonthatatlanság mellett, de nem kiiktatni az elváltakat az egyházból. Az első tehát, amit tehetünk: mindent elkövetünk azért, hogy az elvált továbbra is otthonra találjon az egyházban, ne érezze a ki- vetettséget. Az elváltak természetszerűleg részt vehetnek az egyház közösségi életmegnyilvánulásain (misén, gyűléseken, lelkigyakorlatokon stb.). Buzdítsuk is őket, hogy ne hanyagolják imaéletüket, kérjék a Szentlélek segítségét, hogy mielőbb tisztázni tudják helyzetüket Isten előtt. Fórumot kell teremtenünk számukra lelki problémáik átbeszélésére — még ha az nem is a gyóntatószék. — Ahhoz viszont, hogy lelki tanácsadásunk sikeres legyen, ismernünk kell ezeket a lelki problémákat. Az egyik ilyen lelki seb, amelyet átélnek az elváltak, az izolálódás, a fokozatos elkülönülés a közösség többi tagjaitól, sőt egyáltalán ismerőseiktől (4,29). Ez már a házasság haldoklásával elkezdődik: mihelyt a jóbarátok észreveszik, hogy a házasfelek között valami nincs rendben, elhúzódnak, nem akarják elkötelezni magukat egyik fél mellett sem; végül, mire bekövetkezik a válás, gyakorlatilag mindkét fél egyedül marad. Ne rekedjünk meg annál a gondolatnál: „maguknak keresték!" — Valójában hátrányos megkülönböztetettségről van szó, már-már embertelen helyzetről, amibe az elváltak belesodródnak. Éppen itt lenne az egyházközségnek, mint szeretetközösségnek nagy szerepe, mint oly sok egyébben: befogadni az ilyen értelemben kiüldözötteket, mindenekelőtt a farizeusi ítélkezést odahagyó nyitottsággal. Vagy nem erre indít-e Jézusnak a házasságtörő asszonnyal és a többszörösen elvált szamariai asszonnyal szemben tanúsított magatartása? — Másik lelki seb a „ki volt a hibás" kérdésén való rágódás. Pedig — mint az említett Maria Bührer svájci pszichoterapeuta megállapítja, aki házasság-gondozás lelki kérdéseivel foglalkozik —, mind a mazochizmusra hajló önvád, mind a másiknak bűnbakká való kikiáltása helytelen (4,32). Az igazság az, hogy kisebb-nagyobb fokban mindig mind a két fél hibás, épp a kölcsönhatás törvényszerűsége alapján. A válás nem következik be előzmények nélkül, hanem fokozatos elhidegülés, kölcsönös okozati láncolat eredménye. A válást követő lélekvesztettség feloldódását éppen ezért csak az indíthatja el, ha az elváltat hozzásegítjük annak belátásához: neki is része volt sikertelenségben, ha vállalja a felelősséget, ezzel már túl is jut az elvakult gyűlöleten, fel tudja magában dolgozni életének ezt a fájdalmas szakaszát. Mert a valóságban teljesen téves ábrándnak bizonyul az, amiben a legtöbb elvált ringatja magát: hogy ti. a válás tökéletes újrakezdés. Ami válásba sodorta, az továbbra is ott hat benne, és akár egyedül, akár más társ oldalán folytatja tovább életútját, újabb krízisekbe viheti. A válás tehát nem megoldás, sőt a problémák továbbtágulása. De éppen ezért meg is fordítható: kíméletlen őszinteségre késztet, nagyítóüvegen át láttatja a bajok gyökerét. A legnagyobb segítség az lehet egy-egy elvált számára, ha elvezetjük erre az önleleplezésre; így még lesz lehetősége valódi újrakezdésre, — A válás nem szakítás a múlttal olyan értelemben sem, hogy az elvált nem hordozná tovább sok-sok élményét, emlékét, ami első házasságához fűzi. Mint Bührer írja, a válás ilyen értelemben szenvedés-történet: míg a felek eljutnak a végső tagadásig, a szeretet és a gyűlölet ezernyi árnyalatán mennek át s ez nem múlik el nyomtalanul. Az elvált nem úgy gondol volt házastársára, mint az öz121
