Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A Szentírás és a dogma kapcsolata
A modernizmus a legszélsőségesebben képviselte ezt az álláspontot. Ma az ökumenizmus terén kerülünk szembe a kérdéssel, hogy a változhatatlannak mondott dogma nem áll-e útjában az egy evangélium közös megvallásának? Annál inkább, mivel a dogmákat a mienktől eltérő korban és történeti helyzetben, annak a kornak a nyelvezetével fogalmazták meg. Más részről viszont látjuk, hogy az ember szellemi természete és közösségi élete miatt szükség van bizonyos tételek, igazságok abszolút állítására és elismerésére, mégpedig érthető fogalmi meghatározásban. Ha ilyenek nincsenek, az embernek nincs szellemi támasza. Mindig és mindenütt voltak olyan tételek, amelyeket általános emberi meggyőződéshez vezettek vissza. Az olyan filozófiai és társadalmi rendszerek, amelyek tagadják az abszolút igazságot, a gyakorlati életben igyekeznek olyan ideológiai tételeket megfogalmazni, amelyekhez mindenkinek tartania kell magát. Az ember tehát minden változása ellenére dogmatikus eg- zisztenciájú lény is (Sacramentum mundi, II. 910). A tény-igazságok szükségesek a cselekvéshez, az erkölcsi és szociális magatartáshoz. Ebből következik, hogy az isteni kinyilatkoztatásból átvett abszolút igazságok sem mondanak ellent az ember szellemi természetének és lényegének. Az igazság ugyanis értelmén keresztül szólítja meg az embert, s az embernek megvan a lehetősége, hogy szabadon meggyőződjék a tételek igazságáról, s aszerint kötelezze el magát nekik. A dogma tehát nem akar a szabadság megkötése lenni. A kereszténység dogmái az isteni kinyilatkoztatásból származnak. Isten az üdvösség történetében kitárul az ember előtt, közli magát mint szellemi, szabad személy. A kitárulás címzettje a közösség, amelyet éppen az elfogadás, a hit alakít ki. Ebben a hivő közösségben, az egyházban az Isten-kitárulás az Ige megtestesülése által elnyerte végső és te/'es formáját, végérvényes jellegét. Isten végső szava elhangzott, új kinyilatkoztatást, többletet nem kell várnunk, azért elvben megvan a lehetősége, sőt kötelezettsége annak, hogy Isten közeledéséről, üdvözítő szándékáról és munkájáról végérvényes kijelentéseket tegyünk. Istennek ezt az üdvtörténeti közeledését tartalmazza a Szentírás, ahogy azt a hivő közösség a hit élményében felfogta és a sugalmazott szerzők leírták. A Szentírás a kereszténység meggyőződése szerint az Isten szava. Ügy készült, mint a hit összefoglalása, mértéke, kánonja. De az Isten szava nem azonos a Szentírás betűjével. Már Krisztus figyelmeztetett, hogy az ő szava „lélek és élet” (Jn 6,63). Az Isten szava az az örömhír, az az evangélium, amelyet az egyház a Szentlélek vezetése alatt a betűből kiolvasott, és mindenkor kiolvas. Ma a „formatörténet" korszakában különösképpen hangoztatjuk, hogy a Szentírás is magyarázatra szorul. Az egyház ezért hangoztatja együtt mindig az írást, az élő hagyományt, és a Krisztustól alapított tanítóhivatalt. Csak ez a három együtt foghatja fel a Szentlélek hatását amelyet Krisztus az egész egyháznak ígért. Az írás betűjében ott van az örömhír, az evangélium, amely Pál apostol szerint az Isten üdvösséget hozó ereje minden hívő számára (Rám 1,16). A Szentírás szelleme és mondanivalója tehát a megdicsőült Krisztus, aki a Szentlélek által jelen van egyházában és részesíti a megváltás gyümölcseiben. Az Istennek ez a szava valóban több, mint az egyház, fölötte van az eqv- háznak, de az is biztos, hogy ezt a szót csak az egyház hallja meg és közvetíti. Ilyen értelemben az Isten szava az egyház legfőbb normája, azért minden teológiának, minden reformnak ehhez kell igazodnia. A dogmatikus hitvallás nem a legfőbb norma, hanem csak kifejezése annak, hogy az egyház az Isten szavából értelmezi magát és ahhoz igazodik. Ahol nem így fogták fel az Isten szavát, és nem így értelmezték a Szentírást, ott mindia valami úiat vártak, amit majd a jövő hoz, amit Isten ezután közöl az emberekkel. Az ókorban Moreion és Mani, a középkorban Joachim a Fiore nem a betűből a szellembe való átmenetre törekedtek, hanem új, további kinyilakoztatást emlegettek. Ezzel aztán hozzájárultak ahhoz, hogy az egyház védte az írott betűt, s a hagyományban megindult a hajlandósáa egy bizonyos dogmatikai fixizmusra. * * * Már céloztunk arra, hogy vallási közösség nem állhat fenn dogmatikus kijelentések nélkül. Főleg ott, ahol a közös hit megváltása a vallás lényegéhez tartozik. Ezért keletkeztek a kereszténységi hitvallások, s a zsinatok ezeket bővítették ki egyetemes hitvallássá. Amit ezek tartalmaznak, azok az egyház dogmái. Mielőtt a dogmáknak a Szentírással való kapcsolatára rátérnék, röviden kitérek a dogmatikus kijelentés természetének jellemzésére. Karl Rahner megállapításai alapján a következőket emelem ki (Schriften zur Theologie, V. 56.). A hitigazság megfogalmazása nyelvileg ugyanolyan struktúrájú, mint bármilyen profán kijelentés. Igazságot akar közölni, ezért feltételez egy tárgyi állapotot. Benne van a logika, a fogalom elemeinek történetisége, a kijelentés beágyazása egy bizonyos történeti és társadalmi összefüggésbe, a beszélő és a hallgató között feltételezett vagy szándékolt kommunikáció és végül a meghatározott irodalmi műfaj. 215
