Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A Szentírás és a dogma kapcsolata
Azonkívül a dogmatikus kijelentés hitbeli megállapítás, nem pedig egyszerű igehirdetés, mivel a hit tartalmát reflektáltam azaz tudományos és hivő felelősséggel akarja körülhatárolni. Az ilyen megfogalmazás egyúttal egyházi kijelentés is. Azt mondja ki, amit az egyházi közösség úgy hisz, mint Istentől kapott tanítást, és, amit az egyház élő hagyománya mindig is vallott. A megfogalmazó egyházi tekintély éppen ezt hangsúlyozza benne. A hittétel az isteni titkot érzékelteti, arról akar annyit mondani, amit az emberi értelem felfog. De soha nem választható el az önmagát közlő Isten személyétől. A misztérium miatt itt állandóan kísért a fogalomképzés és a szakkifejezés problémája. Végül a teológiai kifejezés bevonása miatt érthető, hogy a dogma forma szerint nem azonos az eredeti kinyilatkoztatott szóval. A dogma már a hittel elfogadott kinyilatkoztatásnak egyházi megfogalmazása, tehát mindig benne van annak a helyzetnek a nyoma is, amely a megfogalmazást kiváltotta, illetve szükségessé tette. A dogma tehát Isten önközlését fejezi ki, amelyre az ember engedelmességgel, hittel válaszol, ezért a dogma nemcsak tanítás, hanem élet. De amikor az Isten szava így átmegy az emberi életkörbe, akkor az ember egész szellemiségével kapcsolatba kerül. Ezért kifejezhető általános emberi szavakkal és a tudományos nyelvből átvett terminusokkal is. Amikor azonban pl. a filozófiából átvett szavakkal fejezik ki a dogmát, az még nem jelenti a filozófiai rendszer szentesítését. Az egyház az isteni szó hallgatója és hirdetője. A dogmában azt fogalmazza meg, amit hisz és aminek megvallását kötelezőnek tartja. A hittétel közösségi jellege kettős: benne van az Isten szavának közösségi meghallása, és olyan megvallása, amely egyúttal már az Isten országának hirdetése is. A meghallás és a hirdetés az egyház örök feladata. A dogmának tehát benne kell maradnia az egyházban, mégpedig úgy, mint életének kifejezője, tz csak úgy lehetséges, ha a dogmát minden korban alkalmazzak és magyarázzák. Ebből pedig az következik, hogy a dogmának megvan a fejlődése és története. Amennyiben a krisztusi kinyilatkoztatásban az Isten szava végérvényessé vált, annyiban a dogma kifejezi azt, ami ugyanaz marad az egyházban. De amennyiben a dogma magyarázatra, kiegészítésre szorul, annyiban kifejezi azt, hogy az egyház az Isten szavának megértésében állandóan fejlődik. Itt azonban mindig jelentkezik a kérdés, hogy a terminológia állandósítása mennyiben kötelező, és hogy választott kifejezőmód mennyiben vonja meg a határt az igaz és a téves tételek között. A aogma az egységes hit kifejezése és megfogalmazása. Ennek nyomán — az öku- menizmus érdekében — Magnus Löhrer (Gott in Welt, II. 499.) telveti a kérdést, hogy a vándor-egyházban az igazságban való egységnek milyen mérteke valósulhat meg egyáltalán, és milyen mértéknek kell megvalósulnia? Továbbá, hogy a különböző megfogalmazások mennyiben segítik elő, vagy gátolják az egységet? Itt újra a tanítóhivatal szerepe a probléma. Szembe lehet állítani egymással a két végletet, amely ilyen megfogalmazásban kristályosodott ki. Scriptura sui ipsius interpres, vagyis hogy az írás önmagát magyarázza, azért nincs szükség tanítóhivatalra, vagy a másik jelszó: Magisterium sui ipsius interpres, azaz a tanítóhivatalnak kell minden dologban nyilatkoznia. A két végletet azonban lehet helyesen is magyarázni, hiszen a Szentírás sohasem volt magában álló könyv, hanem az egyház élő tanításának a forrása, azaz annyit ért, amennyire az egyház felhasználta. Viszont a tanítóhivatal is csak akkor tölti be szerepét, ha az egyház élő tanítását fogalmazza meg, mindig a Szentírás alapján és az élő tradíció közbejöttével. A történelemből tudjuk, hogy Luther és a reformátorok sem akartak dogmamentes kereszténységet. Amikor a hitvallást megfogalmazták, már elismerték, hogy közös hit nem valósítható meg tekintélyi eligazítás nélkül. Luther Erazmusszal és más humanistákkal szemben hangoztatja, hogy „tolle assertiones, et Christianismum tulisti” (De servo arbitrio, 1525.). Ö csak az evangélium szabadságát és felsőrendüségét hirdeti az egyház fölött. Számára az evangélium szintén nem a betű, hanem az élő ige, amely az egyházban intézményes berendezkedés nélkül is hatékony marad a Szentlélek erejében. Ez az élő evangélium őszerinte fölötte áll az egyháznak, sőt szembe is kerülhet a látható egyházzal. Később azonban Luther szemléletét és megkülönböztetését eléggé elhanyagolták, és protestáns oldalon az isteni örömhírt egyszerűen azonosították a Szentírással, katolikus oldalon pedig a hagyománnyal, illetve az egyházilag megfogalmazott dogmával. így éleződött ki a hit kettős forrásáról, a Szentírásról és a hagyományról szóló teológiai vita is. Mielőtt rátérnénk annak közelebbi vizsgálatára, hogy a dogma mit fejez ki a Szentírásban szereplő természetfölötti misztériumból, röviden utalnunk kell a dogma meghatározására. A mindennapi használatba Philip Chrismann (Regula fidei Catholicae, 1792.) meghatározása ment át: A dogma kinyilatkoztatott igazság, amelyet az egyház elénk tár. 216
