Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: A kinyilatkoztatás és az emberi szó
TANULMÁNYOK Jeleníts István A KINYILATKOZTATÁS ÉS AZ EMBERI SZÓ 1. Az isteni kinyilatkoztatás megjelölésére a Bibliának nincs egységes, következetesen használt terminusa. Különböző köznyelvi fordulatokkal közelíti meg s igyekszik a lehető legpontosabban kifejezni azt a sorsdöntő tényt, amelyet a teológia nyelvén így szoktunk megfogalmazni: Isten kinyilatkoztatta önmagát. Emlékezetes példa erre a Zsidókhoz írt levél kezdő mondata: „Miután sok ízben és sokféleképpen szólt hajdan az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben az utolsó időkben Fia által (Fiú által) szólt hozzánk.” A görög szöveg igeneve (lalészász) és aorisztosza (ela- lészen) markánsan kiemeli, hogy itt Istennek „saját kezdeményezéséről, szuverén döntéséről, önhatalmú tettéről” van szó.1 A negyedik evangélium Prológusa pedig ezzel a mondattal végződik: „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, jelentette ki: ekeinosz ekszégészato”, A mondatot lezáró ige különös figyelemre méltó. Van egy köznyelvi jelentése, így szerepel többször Lukácsnál, például az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés végén: „Erre ők is beszámoltak az úton történtekről" (24,35). Ezt a köznyelvi jelentést fordította a Vulgata „ipse enarravit-tal (elbeszélte, elmondta). A hellénizmusban azonban volt ennek a szónak egy sajátos filozófiai-vallásos alkalmazása is, .értelmez, magyaráz’ jelentésben (innét az egzegézis szó). Némelykor, pl. Platónnál valamely istenség az alanya, és több magyarázó úgy gondolta, hogy ezzel el is jutottunk ahhoz a jelentéshez, amelyben ez az ige itt, a János-prológus végén szerepel. I, de la Potterie mutatott rá arra, hogy ezekben a hellénista filozófiai, vallási szövegekben mindig törvények, vallási előírások megfogalmazásáról esik szó, nem arról, amiről a Prológus beszél. Ennek az előfordulásnak igazi előzménye az Ószövetség bölcsességi könyveinek néhány mondata, ahol az említett ige Isten titkainak föltárását fejezi ki. Valami olyan tevékenységet tehát, amelyhez hasonlót igazában nem ismert a hellénista világ, bölcseleti vagy vallási gondolkodás.2 Az, hogy Isten kinyilatkoztatást adott, vagyis saját létének misztériumaiba avatott be minket: a Bibliának vallástörténeti szempontból páratlan tanítása. Az istenek máshol sem némák, de ha megszólalnak (pl. a görög mitológiában), nem magukról beszélnek, nem is az emberi lét végső értelmét tisztázzák, hanem inkább hasznos útmutatásokat adnak, hogy egy-egy kedvencük vagy esetleg a körülötte élő közösség saját, emberi céljait biztosabban elérje. — A Biblia Istene úgy szólal meg, hogy szavával fölemeli magához az embert, valóban beavatja saját életébe, gondolataiba, szándékaiba. Ennek az isteni műnek beteljesítője Jézus, akiben a láthatatlan Isten egészen kimondta, szóvá tette önmagát. Minden megszólalás — megszólítás: ígéret. Wittgenstein szerint az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont. Az, hogy Isten szóba állt velünk, emberekkel, önmagában is jelzi végső szándékát. Egyelőre a hit által fogadjuk be szavát, őt magát „tükör által, homályban” látjuk. De a kinyilatkoztatással megteremtett kapcsolat beteljesedése az lesz, amikor majd úgy ismerjük, ahogyan ő ismer minket (vö. 1Kor 13,12). A Biblia tud arról, hogy a világ maga is „beszél" a teremtőről, hirdeti alkotójának dicsőségét. Vannak, akik szerint a kinyilatkoztatás azonos azzal az Istenről szóló üzenettel, „amely egyformán ott van mindenütt a világban, fölfog hatatlan hangjával ott lebeg a kozmoszban, mindenütt és sehol, megfogalmazást lel minden vallásban és világnézetben, mégpedig nemcsak azoknak Istenre nyíló kérdéseiben, hanem azokban a válaszokban is, amelyeket ezekre adnak, úgy, hogy a pogány vallások kultusza is rendes út Istenhez, s a keresztény hit csak rövidebb-egyenesebb ösvény az üdvösségre”. H. Schlier, akitől ezt a jellemzést idéztem ezt a Bibliától idegen kinyilatkoztatás-eszmét eredendően gnósztikusnak minősíti, s helyesen állapítja meg róla, hogy „egy tövön fakad azzal a törekvéssel, amely a hitet igyekszik elszakítani a kijelentéstől (Satz)”, s ihletője az az egész gondolkodási rendszert meghatározó alaphangulat, amely „egyáltalán meg akar futni a szótól”. „Csakhogy Isten kijelentésben, mondatokban nyilatkoztatta ki önmagát. Úgy döntött, hogy elkötelezi magát bizonyos nyelvi formákkal, egészen a dogmatikus kijelentésekig".3 A nyelvi kifejezés maga ezzel nem kövült 198
