Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: A kinyilatkoztatás és az emberi szó
meg, változhatik az emberi beszéd változásával együtt, de Isten döntése megváltozhatatlan. Szavakkal szólított meg minket, s egyedül a hallásból eredő hit által kerülhetünk igazán közel hozzá. 2 Isten ugyanúgy „szólt" hozzánk, emberekhez, mint mi egymáshoz. A mi kommunikációs kapcsolatainkban a beszédet kiegészítik tetteink, gesztusaink, szó-értéke támad még a hallgatásunknak is. József Attila — átvitt értelemben, de nagyon komolyan — szónak mondja az ekét meg az ásót: „Szó, mert velük szólal a paraszt /napnak, esőnek, földnek .. ./ Szó, mint csecsemőnek a mosoly. / Veregetés a lónak. / Szó. De tiszta értelmű, komoly / tagja a szónak." (Falu) — Az eke és az ásó: szó, a velük végzett munka: beszéd, akárcsak a ló nyakának megveregetése, vagy a mosoly, amellyel a csecsemőre mosolygunk. így tartoznak bele a kinyilatkoztatásba Isten nagy tettei. Például az, hogy Izraelt kiszabadította Egyiptomból, hogy Fiát halálra adta értünk, s hogy föltámasztotta a halálból első- szülöttként a halottak közül. A 2. Vatikáni zsinat Dei Verbum konstituciója szépen kifejti, hogyan valósul meg a kinyilatkoztatásban a szó és a tett kölcsönössége. Isten nagy tettei nem pusztán szavainak igazolására valók, hanem maguk is beszédesek (mint például Jézus csodái az evangéliumokban). Pannenberg szerint e nagy tettek sora egyenesen „selbstevident", s nem is szorul rá magyarázó értelmezésre.4 Ez azonban megint csak tévedés. Az Ószövetség választott népének történetében Isten tetteinek „jelentését” a próféták szava tárta föl, a Krisztus-esemény pedig az apostoli igehirdetésben bizonyult evangéliumnak. Az evangélium nem egyszerűen az, hogy Jézus meghalt és újra él, hanem hogy „bűneinkért’1 halt meg, s a „holtak elsőszülöttjeként" támadt föl. Ezért van az, hogy az Isten titkaiba való beavattatás orgánuma a keresztény meggyőződés szerint nem a látás vagy valami azzal egyenértékű közvetlen megtapasztalás (mint ahogyan pl. a misztériumvallások gondolták), még csak nem is a szívnek valami áttüzesedése, tehál valamiféle spirituális tapasztalat, hanem a szó s a szóra nyíló hallás meg az abból fakadó hit. Az emmauszi tanítványoknak akkor „lángolt a szíve", amikor a föltámadott Jézus az írásokat fejtegette nekik (Lk 24,32). Szent Pál a Korintusiaknak írt levelében különös nyomatékkai hangsúlyozta, hogy a spirituális tapasztalatok értékelésében a hit és a kinyilatkoztatás mértékét kell alkalmazniuk. A Lélekre nyíló belső tapasztalat elválaszthatatlan az Igétől, aki által Isten a történelemben kinyilatkoztatta magát (1Kor 12,3). Természetes, hogy akkor, amikor Isten szavakkal és beszédes tettekkel megnyilatkozott közöttünk, vállalnia kellett a szót-értés emberek közt szokásos jelrendszerét, hiszen másképpen nem számíthatott volna arra, hogy megértjük, vagyis célját tévesztette volna az egész kinyilatkoztatás. Csak végső fenyegetésként hangzik föl Izajásnál: „Értelmetlen beszéddel és ide gén nyelven szól majd az Ür ehhez a néphez. Ű, aki azt mondta nekik: íme a nyugalom, hadd pihenjen meg, aki elfáradt, íme a megnyugovás; de ők nem akarták meghallgatni. Ezért így beszél majd hozzájuk az Úr: Szavlaszav, szavlaszav, kavlakav, kavlakav, zeérsám, zeérsám. Úgyhogy amikor mennek, hanyatt vágódnak...” (28,12—13). Szent Pál ezt az izajási jövendölést figyelmeztetőül a nyelveken szólással kapcsolatban idézi (1Kor 14,21). Ha Isten számunkra nem érthető nyelven szólna, akkor „kinyilatkoztatása” legföljebb arra volna jó, hogy megmutassa a közte s közöttünk tátongó szakadékot, nem arra, hogy áthidalja azt. Ezért írja Pál is, hogy a nyelveken szólás „jelül van: nem a hivők, hanem a hitetlenek számára" (uo. 14,22). A kinyilatkoztató Isten a megszólalás emberi módjával s a közérthető emberi szavakkal együtt vállalta a beszéd egzisztenciális velejáróit is. Ezért teljesedett a kinyilatkoztatás a megtestesülésben, abban, hogy „az Ige emberré lett és köztünk ütötte föl a sátorát". Isten nemcsak emberi nyelven akart megszólalni köztünk, hanem emberként is, aki kimondott szaváért remegő életével áll jót, s akinek kommunikációs lehetőségeit az egy-életem-egy-halá- lom elemi tényei korlátozzák s teszik ugyanakkor jelentőségteljessé. Isten tulajdonképpeni kinyilatkoztatása az, amelyet a Fiúban adott, akinek élete néhány évtizedet fogott át az emberi történelem évtízezredeiből, s aki alig egy megyényi területet járt be abból a Földből, amelynek népeit mind tanítványává akarja tenni (Mt 28,19). Vagyis úgy szólt hozzánk az Isten, ahogyan mi magunk szólhatunk az emberiséghez: egy emberi élet szűkre szabott lehetőségei közt. A rövid éltű ember benne áll a történelemben, s egy-egy szellem azért tud messze ható szavakat kimondani, mert nem nullapontról indul, hanem egy szűkebb közösségnek esetleg több évezredes szellemi örökségére támaszkodik. Jézusnak is szüksége volt ilyen örökségre. Szavakra, amelyeket használhatott, emlékekre, amelyeket közvetlen hallgatóiban fölidézhetett. Ezeknek kialakítására, fölhalmozására szolgált az Ószövetség, Istennek korábbi, „sok ízben és sokféleképpen" történő kinyilatkoztatása, amely nem egyenrangú az Újszövetséggel, hanem előkészítő jellegű. Istennek abból a döntéséből, amelyről H. Schlier beszélt, így következik a kinyilatkoztatás történetének kétszakaszos jellege is. Az, hogy a 199
