Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A ma embere és az istenhit
A baráti kör felhasználása A család után a legmélyebb nevelőhatást az iskola jelenti, részben a nevelők személyi tekintélye, részben pedig maga a gyermekközösség. Tudjuk, hogy az iskola, az iskolai közösség nem hivő szellemben neveli a gyermekeket. És ezzel a nevelő hatással a hitoktató egy személyben nem veheti fel a versenyt. De erre nincs is szüksége, mert a keresztény nevelés az egész keresztény közösség feladata, és ez a közösség képes arra, hogy tagjait, akik különböző emberi közösségekbe tartoznak, a keresztény közösségben megerősítse és megtartsa. Helyileg minden gyerek beletartozik egy-egy plébániai közösségbe. A hittanos csoport ennek a nagy közösségnek egy része. Ebben a kisebb közösségben kapja meg a gyermek mindazt az ismeretet, kegyelmi és emberi megerősítést, amire szüksége van, hogy mindennapi életében mint keresztény helytállhasson. Hogy ez megvalósuljon, ahhoz az kell, hogy a hittanos csoport valóban közösséggé váljon. A hitoktatónak nem tudós keresztényekké, hanem a keresztény közösség hivő tagjaivá kell nevelnie a gyermekeket. Ezt a nevelő hatást segíti elő, ha a hitoktatásra járó gyerekek a mindennapi életben is jó barátai egymásnak. Tudjuk, hogy a gyerekek barátkozását sem előírni, sem eltiltani nem lehet. Barátkozásukat mégsem lehet a véletlenre bízni. Ezért a szülőket kell elvezetni egymás ismeretére és barátságára, s ha a katolikus szülők barátkoznak egymással, akkor remélhető, hogy gyermekeik is jó barátokra találnak egymásban. Ha pedig egy hittanos csoportban jó barátok, vannak együtt, akkor barátságuk másokat is magához fog vonzani, és alkalmassá teszi őket arra, hogy keresztény közösséggé fejlődjenek. A hitoktatónak arra kell ügyelnie, hogy az ilyen baráti közösségek ne legyenek másoktól elzárkózó klikké, hanem másokat is Jézus felé vonzó, nyitott szeretetközösség legyenek. Jézus az evangéliumot egy kis közösségre, az apostolok közösségére bízta, s egyházát a mustármaghoz hasonlította. A történelemből tudjuk, hogy ez a kicsiny mustármag menynyire életképes, ha megmarad az apostoli közösségben, az imádság és a kenyérszegés közösségében. Az egyháznak ez az életereje ma is megvan. A mi feladatunk részt venni abban a munkában, melyben a mustármag terebélyes fává nő. Koncz Lajos A MA EMBERE ÉS AZ ISTENHIT A hitkérdés egyszerű megközelítése már azt mutatja, hogy a hit a mai világban, a ma emberisége számára polarizált helyzetbe került. Egyrészről visszavonulni, eltűnni, zsugorodni látszik, részben a tudományos, intellektuális ateizmus bizonyos térhódítása által, részben —■ és ez a sokkal szélesebb bázis — a „szívek ateizmusának" terjedésével. Ez az utóbbi E. Biser kifejezése, és egyszerűen érthetjük alatta az elközömbösülést, a gyakorlati materializmust, evilágiságot, a hit, vallásgyakorlatok kiüresedését, formálissá válását, majd teljes leépülését. Azt az állapotot, amikor az emberekben lévő ún. vallási tudat már csak visszamaradt csökevény, mint a leáldozó nap kihunyó visszfénye... Más szempontból viszont — részben az intézményes, formális vallásosságtól való megszabadulás által — megjelent és mind nagyobb körben hódít a tudatos, elkötelezett, meggyőződéses hit és elmélyülő, perszonális vallásosság. S ez igyekszik kiteljesedni is a vallás többdimenziós modellje szerint minden irányban: a kultuszgyakorló és etikai szférában éppúgy, mint a belső hit és devóció, sőt teológiai műveltség dimerftiójában is. Az előbbi polarizáltságok mögött viszont közös adottságként jelentkezik valami, amire különösen Ratzinger mutatott rá erőteljesen. Akár kiüresedett, sőt ateista egy hit (mert ez is hitjellegű meggyőződés és nemcsak tudományi), akár pedig őszintén, mélyen és elkötelezetten vallásgyakorló, mindegyik és mindenképpen megkísértett hit, veszélyeztetett hit — a mai komplex világban és pluralista társadalomban, ahol a hivő és nem-hivő együtt él, és óhatatlanul hatással van egymásra. Rabut (ex-domonkos hittudós) egyik könyvének címe jellemző: „A bizonytalanság kereszténysége" (1968).1 Vagy idézzük Ratzingert2: „Mind a hivő, mind az ateista a maga módján részt vesz a hitben és kételyben”, a „talán kikerülhetetlen kísértése" ott lebeg mindegyikünk fölött ...Se ponton rá kell mutatnunk az igazi vallási közösségek jelentőségére, mert a magányos hitbeli veszélyeztetettséget csak e szakrális, liturgikus közösségeknek kegyelmi hatékonysága, megtartó-megőrző és erősítő ereje képes ellensúlyozni. 84
