Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rédly Elemér: Hitoktatás pluralista társadalmunkban
Külön problémát jelent a szexuális szabadosság levegője. Sokszor igen káros hatások érik a gyerekeket ezen a téren, és sok olyasmit látnak és hallanak, amit igazán még nem tudnak megérteni, mert senki sem magyarázza meg nekik a dolgok igazi értelmét. És ha egyszer már amúgy is sok mindent látnak és hallanak, akkor feltétlenül szükséges, hogy a hitoktató próbálja ezeket épp az ő javukra fordítani. Ha a hitoktató nem Isten parancsaiból, hanem a gyerekek meglevő ismereteiből indul ki, akkor megfelelően feltett kérdésekkel elvezetheti őket a helyes erkölcsi értékelésre, s eljuthat odáig, hogy megértik, hogy Isten épp az ember javát szolgálja látszólag nehéz parancsaival. (Példa néhány ilyen kérdésre: Cserélne-e N. szereplővel? Jó lenne, ha a te családodban történne ilyesmi? Ők mégis hogyan jutottak idáig? ...) A családi környezet ismerete Általánosan elismert tapasztalati tény, hogy a gyermekek vallásos nevelésének eredményessége elsősorban a közvetlen családi környezeten múlik. Természetesnek tartjuk, hogy a valóban keresztény családokban a gyermekek mindent megkapnak ahhoz, amire szükségük van, hogy felnőve belenőjenek a keresztény közösségbe. A lelkipásztoroknak tudniuk kell, hogy a gyermekek hitoktatása akkor kezdődik, amikor szüleiket a házasságkötés előtti jegyesoktatáson és a keresztelési előkészítő oktatáson megtanítják a keresztény nevelés legfontosabb ismereteire. A lélektani vizsgálatok egyértelműen hangsúlyozzák, hogy milyen meghatározó szerepe van az iskoláskor előtti családi nevelésnek. Ezért a hitoktatóknak már az iskolába még nem járó gyermekek szüleivel is foglalkozniuk kell, megbeszélve velük az időszerű keresztény nevelési kérdéseket. (PL: Hogyan beszéljünk Istenről, Jézusról, hogyan tanítsák gyermekeiket imádkozni, hogyan ünnepeljék meg a családban az egyes ünnepeket...) Mivel hitoktatásunknak ez a területe még nagyon kezdetleges fokon van, azért az iskolába járó gyerekek hitoktatásánál kell pótolni mindazt, amit a családi környezet nem adott meg. Sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy sokszor még kedvezőtlenebb a helyzet, mert nemcsak pótolni kell, hanem a családi környezet negatív hatásának semlegesítését is meg kell próbálniuk. Negatív hatású, ha a szülő nem vallásos, és a gyerek csak a nagyszülő kedvéért jár hittanra; ha nincs a szülők között világnézeti egyetértés; ha a szülők válófélben vannak, elváltak vagy már újra is házasodtak ... Ilyen és hasonló esetekben a szülőkkel külön-külön is meg kell beszélnünk, hogyan segíthetnénk elő a nehézségek áthidalásával gyermekük vallásos nevelését. Természetesen a gyerekekkel is különleges figyelemmel kell foglalkoznunk, szükség esetén egyénileg megbeszélve velük nehézségeiket. Fontos, hogy a gyerek ne akarja kihasználni a nevelői közt meglévő ellentétet. Tanácsot adhatunk a gyerekeknek, hogyan élhetnek Jézus tanítása szerint, lelkiismereti törés nélkül. Tudniuk kell, hogy Jézus mit kíván tőlük, de azt is, hogy csak az vétkezik, aki saját elhatározásából fordul szembe Jézus tanításával. A hitoktató feladata, hogy megtanítsa őket magukra alkalmazni a keresztény élet követelményeit. Mindezt csak akkor tudja megvalósítani, ha ismeri tanítványait családjukban is. A keresztény nevelés szempontjából sok nehézséget jelent egyes családok önző anyagiassága és a gyermekek el kényeztetése. Az önzetlen szeretetre nevelés a helyes jutalmazással és büntetéssel kezdődik. Ha a jutalom lényege, hogy a szülő rámosolyog gyermekére, a büntetés pedig, hogy a gyermek látja szülője szomorúságát, akkor azért, hogy ne okozzon szomorúságot, hanem örömet szerezzen szülőjének, képes lesz egyre nagyobb áldozatra. Míg ha a jutalom cukorka, vagy más pénzzel mérhető ajándék, a büntetés pedig valami hasonlónak az elvonása, akkgr a gyerek számítóvá lesz, és nem azt nézi, mi jó, mi rossz, hanem megéri-e vagy nem. A hitoktatónak nemcsak a szülőket kell az ilyen jutalmazásra és büntetésre megtanítani, hanem saját magának is ezt kell alkalmaznia. így érheti el, hogy az önzetlen szeretet, az áldozatkészség vonzó lesz tanítványai számára. A szülők is emberek, nekik is vannak hibáik. Ezt a gyerekek előtt sem szabad tagadni, de rá kell mutatni arra, hogy észrevegyék a hibák mögött a jóért vívott küzdelmet. Ha látják, hogy a felnőtteknek is küzdeniük kell a jóért, akkor számukra is természetes lesz az önnevelés, melyre szintén el kell vezetni tanítványainkat. Hasonló gondot okozhat, de más előjellel egy-egy iskolai nevelő. Természetes, hogy a gyerekek szeretik tanítóikat. Visszaélés azonban, ha ezen szeretet tudatában a tanító a gyermeket szembe akarná állítani szülei világnézetével. A tanító tekintélyét ilyenkor sem szabad lerombolni, de a gyerekeknek meg lehet magyarázni, hogy tanítójuk azért beszél így, mert ő nem ismeri igazán Jézust, neki talán nem voltak olyan szülei, akiktől megtanulhatta volna, hogy Jézus szeret minket. Aki igazán szeret minket, az nyilván nem akarhatja, hogy csak őt szeressük, az nem akarhat szembeállítani szüleimmel, de Jézussal sem. 83
