Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rédly Elemér: Hitoktatás pluralista társadalmunkban

A hírközlő eszközök hatásának figyelembevétele

A tévé, a rádió és az újságok a felnőtt emberekre is nagy hatással vannak, a gyermekekre pedig még a felnőtteknél is jobban hatnak. Ezt a hitoktatásban is figyelembe kell venni, hiszen az oktatásra járó gyermekek is igen sok ismeretet a tévéből merítenek. Figyelembe kell vennünk ezt a hatást azért is, mert a keresztény nevelés szempontjából ez sokkal több nehézséget jelent, mint gondolnánk. Mielőtt néhány részletkérdést megvizsgálunk, meg kell állapítanunk, hogy a tévé egyik legfőbb veszélye, hogy a nézők szinte kritika nélkül magukévá teszik, amit a tévében látnak. Ennek az a lélektani tény az alapja, hogy aki nekem szimpatikus, abban megbízok, annak állításait akkor is elfogadom, ha nem bizonyítja. Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a tévénéző gyerekek észrevétlenül szívják magukba a nem hivő világnézetet, és mindent ennek megfelelően értékelnek. Mi ezzel kapcsolatban a hitoktató feladata? Az, amit egyébként is meg kell tennie, hogy a gyermekek megismerjék Jézusban Isten szeretetét. Ebből kiindulva meg kell őket tanítani arra, hogy mindent Jézus tanításának fényében vizsgáljanak és értékeljenek. Tudniuk kell, hogy azok, akik nem ismerik Jézust, nem tudják, hogy Isten szeret minket, —• sok kérdésről másként vélekednek, mint mi. Megértjük őket, anélkül azonban, hogy mindenben elfogadnánk véleményüket. Sőt nemcsak megértjük őket, hanem arra törekszünk, hogy ők is megértsenek minket, hogy válaszoljunk felvetett kérdéseikre, és ők is megismerjék Isten üzenetét, az ő szeretetét.

A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a hitoktató tudja azt, hogy mit látnak és hallanak tanítványai. Nem kell minden műsort végignéznie, de tudjon róla, hogy meg tudjon felélni azokra a nehézségekre, amelyek a gyermekekben felmerülnek, de amelyeket sokszor még nem tudnak megfelelő kérdésben megfogalmazni. A felmerülő kérdésekre válaszolnia kell, nem tudományos igényű előadással, hanem egyszerűen elbeszélgetve a látottakról és hallottakról. Ha a gyerekek látják, hogy hitoktatójukkal mindent meg lehet beszélni, akkor ezekből a beszélgetésekből megtanulják, hogy mint keresztényeknek, hogyan kell véleményt alkotniuk. A gyerekek hamar megértik, hogy a tévé úgy mutatja be a világot, ahogy azt a nem hivő emberek látják, ugyanakkor hitoktatójukkal megbeszélve megtanulják hivő szemmel nézni és értékelni a világot.

A tévé által bemutatott világban Istennek, az ő szeretetének nincs szerepe, az embereket csupán az igazságosság elve alapján ítélik meg. Ezzel szemben a hitoktatásra járó gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy vegyék észre Isten gondoskodó szeretetének jeleit a világban. Tudják, hogy a szeretet többet kíván tőlünk, mint az igazságosság, ezért is követünk szigorúbb erkölcsi elveket. Számunkra az örök élet a földi életnek Istentől rendelt célja, és ennek szempontjából ítéljük meg a világ dolgait. Ez nem jelenti azt, hogy nem törődünk embertársaink evilági javaival, mert Isten iránti szeretetünket is embertársaink iránt tanúsított sze- retetünkkel kell igazolni. Mégis azt tarjuk, hogy nem az anyagi jólét a legfontosabb a világon, nem is az igazság minden áron való győzelme, hanem a szeretet és béke megvalósulása. Ezért ítélünk el minden erőszakot és agresszivitást. Rá kell nevelni tanítványainkat arra, hogy ne a nyers erő és az önző ügyeskedés imponáljon nekik, hanem az önzetlen szeretet, az önfegyelem és az áldozatkészség.

A tévé egyik veszélye még, hogy mindent készen tálal, s elveszi az időt a családi beszélgetésektől. Ezért fel kell hívnunk a szülők figyelmét, hogy ők se legyenek a tévé rabjai, és tudatosan fordítsanak időt a családi megbeszélésekre, s ne kerüljék el a tévé által felvetett témákat se, még akkor se, ha azok kényes kérdések. Ugyanígy a hitoktató se sajnálja az ilyen beszélgetésektől az időt, mert az ilyen beszélgetés mindig hatékony tanítás.

A színművek, regények és filmek világában ritkán szerepelnek vallásos emberek pozitív beállításban. A múltban játszódó eseményekben pedig igen sok az ellenszenvesen beállított keresztény, pap és püspök is. A szerzőket nem lehet történelemhamisítással vádolni, mert maguk vallják, hogy a cselekmény kitalált, nem valóban megtörtént esemény. A kellő történelmi ismeretekkel nem rendelkező gyerekek (sokszor felnőttek is) ezek alapján mégis hamis képet alkotnak maguknak a vallásról, az egyházról és annak történetéről. A hitoktatónak nem kell tagadnia, hogy valóban voltak negatív szereplői az egyház történetének, viszont meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy a múlt eseményeit a kor szemüvegén nézzék és ítéljék meg, továbbá be kell mutatni az egyház történetének pozitív alakjait is. Tény az is, hogy gazdasági és hatalmi szempontok sok egyházi vezetőt irányítottak, hogy sokan élősködtek az egyházon, de az egész egyházat és annak valódi nagyjait nem evilági, hanem örök szempontok vezették hősies életre és sokszor a vértanúság vállalására. A hitoktató a reális kép bemutatásával tudja elérni, hogy a gyerekek megértik, hogy az egyházban valóban Jézus él tovább, hogy az egyház egyszerre isteni és emberi arcú közösség.

82