Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: A hitoktatás megújulásának háttere és célja
(gondolkodásstílus) előbb-utóbb tudatformává válik. „Egész műveltségünk sokkal kevésbé múlik az anyagismereten, mint a sajátos gondolkodásmód... és főleg a gondolkodási formák (Denkformen) megtanulásán" — mondja Jaspers.21 A tudományos gondolkodás alapját az objektív adatok, — más szóval — a tények alkotják. Amikor Galilei a „teológiai spekulációkkal" szembe helyezte a „makacs tényeket”, a tudományos gondolkodás úttörője lett. S ettől kezdve a „tudományos világnézet" mindig gyanúsan néz a hitre, és a hittudományra, mivel gondolkodási stílusától idegen a tények és adatok, egyáltalán az igazság tekintélyelvi elfogadása. A természettudományos módszer: induktiv módszer. Hipotéziseiben is a tényekből és a tapasztalatokból indul ki, majd kísérletezik, analizál, újra megtapasztal, tapasztalatait kontrollálja, végül új tényeket állapít meg. A mai ember számára, aki a természettudományos és technikai módszer szerint gondolkodik és vitatkozik a szellem világában is, itt kezdődik a hit elfogadásának a problémája. Ezért van az, hogy a mai ifjúság általában az érzékelhető valóságot többre tartja az elvont igazságoknál és nekik rendkívül jelentősek — a hit világában is — a tapasztalatok (tanúságtétel!), a viták (induktív módszer: tapasztalatokból, problémákból kiindulva) és a hitélmények (az egész ember, főleg az elhanyagolt emocionális képesség bekapcsolása és „ráállítása” a hitre!). A másik alapvető probléma a tudomány és technika világában élő ember számára a hittel, illetve a vallásos magatartással kapcsolatban az az élmény, hogy az ember a tudomány és a technika eredményeit mint saját eredményeit éli át. Felfedezi és tovább alakítja a természet törvényeit a saját érdekében, mint saját törvényeit. Más szóval: az ember saját hatalmát ás autonómiáját éli meg a tudományos és technikai kutatásokban és eredményekben. Ebből következik, hogy ha vétkezik, úgy érzi, hogy csak saját maga vagy esetleg a másik ember ellen vétkezik. Még a hivő ember is sokszor nehezen fogja fel bűnét Isten elleni bűnnek, mert ez a fajta bűntudata nincs már meg vagy elhomályosodott.22 Jórészt a (teológiai értelemben vett) bűntudat elvesztésének a következménye a mai embernél, hogy meggyengült megváltásigénye, nohezen tudja elfogadni a keresztény megváltástant, főleg pedig a gyakorlatban az egyház közvetítői, szentségi szerepét. (Jellemző történet; amikor az egyik hitoktató Jézus megváltó szenvedéséről és haláláról beszélt fiataloknak, az egyik lány a következő — félig csodálkozó, félig elutasító — kérdéssel válaszolt: Miért halt meg értem? Nem mondtam neki, hogy haljon meg!) A „tudományos világnézettel" kapcsolatos, összefoglalóan ismertetett lélektani vizsgálatok és teológiai megállapítások tehát azt bizonyítják, hogy főleg módszertani vonatkozásban szinte megoldhatatlan feladatok előtt áll a mai hitoktatás, elsősorban ott — így hazánkban is —, ahol hiányoznak a tervszerűen dolgozó, nevelő és tanúságtevő családok és keresztény közösségek. A magyar iskolák nevelési terve, a jövő évben kötelezően életbe lépő új tanterv kimondottan a „tudományos világnézet" és módszer alapján áll: „A nevelés egész folyamata, a művelődési anyag feldolgozása, az ismeretek összefüggő rendszerének kiépítése, szintetizálása, az önálló tanulói tevékenység kibontakoztatása járuljon hozzá a meggyőződés, a magatartásban is kifejeződő tudományos világnézet megalapozásához."23 Ugyanakkor arra is ügyelnie kell a mai hitoktatásnak, hogy nem állíthatja be a hitet úgy, mint a mai tudomány és technika ellenségét vagy ellenfelét. Módszer tekintetében: amennyire csak lehet, a hitoktatásnak mindent át kell vennie az iskolától, ami hasznos lehet a hit érdekében. A módszer önmagában nem hitelvi kérdés, viszont teljesen kilátástalannak látszik — heti egy vagy két órában — egészen más tanítási és gondolkodási rendszerbe „bedobni” ugyanazt a gyermeket, aki egyidőben tanulja a hittant és a természettudományokat. A hitoktatásnak tanúsítania kell a gyermek előtt is (nem védekezve!), hogy a hit és tudomány nemcsak hogy nem ellentétesek, hanem kiegészítik egymást az ember gazdagodására és üdvére. Tanúsítania kell, „hogy a hit lényegében nem tudományos szisztéma, hanem bizalom kérdése.”2'’ A hitoktatásnak bizonyítania kell élményszerűen, hogy a „hit nem más, mint egy ,Te’ megtalálása, azé, aki fenntart engem és az emberi síkon való találkozás minden kielégítetlensége és végső kielégíthetetlensége ellenére azzal a romolhatatlan szeretettel ajándékoz meg, amely nemcsak vágyat kelt az örökkévalóság iránt, hanem azt meg is adja. A keresztény hitet az élteti, hogy nemcsak az objektív célt adó értelem létezik, hanem hogy ez az Értelem ismer és szeret engem, rábízhatom magam, mint a gyermek, aki édesanyjánál minden kérdésre biztos választ talál.”25 70
