Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"
Jegyzetek: 1. E. Waldschütz, Menschenwürde, Diakonie, 9, 1978, 394. — 2. G. Greshake, Menschsein, In: Der Gott des Christentums und des Islams, 1973. — 3. E. Brunner, Der Mensch in Widerspruch, 1965, 39. — 4. André Gide, Dostoievski, Coll. Oeuvr. XI. 149. — 5. G. Greshake, Id. m. 182. — 6. G. Hasenhüttl, Gott ohne Gott, Styria, 1972. — 7. Ch. Du- quoc, Kirche und Fortschritt (német ford.) Wien, 1966, 8. — 8. H. Müller, Zur rechtlichen Stellung der Frau, Theol.-prakt. Quartalschrift, 126, 1978, 341. — 9. Y. Congar, Die kath. Kirche und die Rassenfrage, 1961. Széli Margit „TEREMTSÜNK EMBERT KÉPMÁSUNKRA” „Isten az emberért van, az ember az Istenben él, és így legszorosabb egységben van vele, (...) én olyan vagyok, mint Isten és az Isten olyan, mint én" — írja Angelus Silesius, a rajnai misztikusok késői tanítványa (Cherubinischer Wandersmann című gyűjteményéből). Az emberi cselekvéshez nélkülözhetetlen a minta, a példakép. Ha az ember önmagát nemcsak egyes képességeiben, hanem teliességében akarja megvalósítani, akkor tökéletes mintát keres: Isten képmása akar lenni, hogy „részesedjék” az isteni tulajdonságokban. Az ember alapadottságai miatt már eleve Isten képének, imago Dei-nek tartotta magát és ezt főleg szellemiségéből vezette le, amennyiben értelmességében és szabadságában hasonló Istenhez, és ezek a sajátosságok különböztetik meg a többi élőlénytől. Amikor a Biblia Izrael törzsi vallás-szemléletét kiterjesztette és az egész emberiség teológiáját kezdte megfogalmazni, akkor a teremtéstörténet végleges szerkesztői a pátriárkák eseményei elé helyezték a híres első fejezetet, amely a teremtő Isten képét ábrázolja: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá" — majd nyomatékkai megismétli a szerző: „Isten saját képére teremtette az embert, Isten képére teremtette őket, férfinak és nőnek teremtette őket” (Tér 1,26 és 27.). Az Isten-kép gondolat végigkísérte az embert és a történelem során a humánum ismertető jele lett. Találkozunk vele az izraelita ihletésű bölcsességi könyvekben: „Az embert földből teremtette az Úr (...) felruházta őket saját erejével, saját képmására teremtette őket” (Sir 17,1—3) — éppen úgy, mint amelyekben a hellén hatások érvényesültek: „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert és saját lényének képmásává tette” (Bölcs 2,23). A Bibliában az izraeli és hellén iránynak ez a megfelelősége mutatja, hogy az istenképmás az ember alapvető és általános lényegét fogalmazza meg.1 A teremtéstörténetben és a Szentírás többi helyén, a szentatyáknál és a teológia történetében ez a mindig újra értelmezett istenképiség fejezi ki az Isten és ember közötti közvetlen kapcsolatot. „A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint az őskép és a képmás, azaz az ember rokonsági kapcsolatban áll Istennel és mélységes barátság köteléke fűzi Hozzá” — írja Leo Scheffczyk, a neves dogmatikus.2 Az Újszövetségben az Isten képmása történetileg Jézus Krisztusban valósult meg. A kereszténység elfogadja az ember bűnösségét, és ez a bűnös ember Jézus megváltásában, a kegyelem erejével nyerheti vissza az Istenhez való hasonlóságot: „Akiket (isten) ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra és így Ö lesz az elsőszülött a sok testvér között" (Rám 8 29). A mi leiadatunk, hogy „tödet- len arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változzunk az Úr Lelke által” (2Kor 3,14). A 2. Vatikáni zsinat indítására napjaink teológiai kutatása részletesen feldolgozta az „imago Dei” kifejezésnek századokon át használt értelmét és jelentésváltozásait mind a keleti, mind a nyugati egyházban, de főleg a reformációtól napjainkig. A zsinati okmány nemcsak megállapításokat tesz, hanem a megoldás útját is megjelöli: „Sok kortársunk ma nem látja Istenhez fűződő kapcsolatát, ezért elutasítja (...), mások pedig olyan istenképet formálnak, ami semmiképpen sem hasonlít az evangélium Istenéhez és így maguk is megvetik. Pedig az emberi méltóság legfennköltebb arculata az Istennel való egyesülésben kapott hivatást. Isten az embert születésénél fogva párbeszédbe hívja, hiszen csak azért létezhet, mert Isten szeretetből megteremtette (...). Az ember viszont akkor él teljesen az igazság szerint, ha szabadon elismeri ezt a szeretetet és Teremtőjére hagyatkozik.” — Így bontja ki az istenképiség gondolatát. „Az egyház a mai világban" című zsinati konstitú- ció (GS 19). 6
