Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"
A következőkben előbb főbb vonósaiban visszatekintünk az elmúlt két évszázad imago Dei-gondolat filozófiai változásaira, majd megfogalmazzuk hivatásunkból adódó keresztény szerepünket. Az istenkép történeti fordulata Feuerbach mondta ki a már sokakban lappangó gondolatot, „Aki Istent mond, emberről beszélI" — Karl Barth ezt az emberről és az Istenről szóló tudományra is kiterjeszti: „A teológia nem más, mint antropológia, ami azt jelenti, hogy amit a vallásról, az Istenről mondunk, az az ember lényegét fejezi ki”3, Feuerbach a „Kereszténység lényege” cimű művében azt írja, hogy „a vallás illúzió", mert az ember földi nyomorúságból kibontakozni vágyó lényegét vetíti az isten-eszmébe, és ezt a maga teremtette istent imádja. így önmagát elidegeníti, kiüresíti, hogy istenét gazdagítsa.4 Egyszer majd elűzi a maga teremtette istent és a „vallás illúziója" utón elérkezik az ember uralma, amikor az ember az embernek az istene (uo. 326). Feuerbach azonban elismerte azt, hogy a keresztények istene az ember olyan tükre, ahonnan kiolvashatja legnemesebb gondolatait és legtisztább érzelmeit, A vallás lényege legyen a szeretet gyakorlati törvénye és ezért fel kell áldoznunk „illuzórikus istenünket” a Szeretetnek. Amikor ennek a korszaknak lelki „drámáját" Henri Lubac feltárta,5 felhívta figyelmünket, hogy az „imago Dei" kifejezést megelőzően, Feuerbach a „gnóti szeauton" — Ismerd meg magadat! — antik felszólítást akarta humanizmusa jelszavává tenni. Később mégis visszatért az imago Dei hasonlathoz és abba foglalta össze az ember nagyságát. A gondolat „megfordításában" az isten „imago hominis” lett: homo homini deus, az ember az ember istene. Az ember-isten hasonlóságnak végletes kiélezése már Nietzschénél megtörtént, akinek legfőbb kérdése az volt, hogy egyáltalán „miként férkőzött be az emberi tudatba az isteneszme?" — mivel ez, — mint történeti jelenség — megcáfolhatatlan. Úgy látta, hogy az ember visszfénye az isten és ezért mindenképpen vissza akarta szerezni az istenképet az ember számára. Mintha ketté osztaná magát az ember: ami gyenge, közönséges és szánalmas, azt emberinek mondja; — ami erős és nagyszerű, amivé lenni szeretne — azt istenbe vetíti és ebből az istenből akarja megítélni saját magát. Nietzsche „az ember prófétájának” hitte magát. Kiadta a jelszót: „Isten meghalt” — hogy helyébe csempészhesse az új istent, az emberfeletti embert. Az öbermensch-et úgy határozta meg, mint olyan embert, aki maga dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Majd Zarathustra szerepében felkiált: „Barátaim, szívem legmélyebb vágyát tárom fel: Ha istenek léteznének, akkor nem tudnám elviselni, hogy ne én legyek az Isten!” — így jutott el az istenkép végleges, egyben abszurd megfordításához. Itt nincs módunk elemezni Nietzsche testi gyengeségét és egyben mérhetetlen nagyratörő szellemét —, de kétségtelenül a kor problémáiban eltorzult istenképet olyan szuggesztív erővel próbálta eltüntetni, hogy az embert — azt a nagyszerű emberképet, amilyenné ő soha nem lehetett, — istenné tegye. Nietzsche fogalmazta meg tudatosan azt az ego-diasztolét — az én kórosan önző kiterjesztését —, ami abban a korban nemcsak egyesekre, hanem társadalmi osztályokra — olykor az egyháziakat sem kivéve — olyan fokban volt jellemző, hogy a tömegek az így bemutatott „istenképet” érthetőleg megtagadták. A képmutató keresztényektől viszolygó tömeg azonban éppúgy nem értette meg Nietzschét, mint a hivők, akik őrültnek tartották anélkül, hogy komolyan keresték volna magukban és társadalmukban azokat az okokat, amiket Nietzsche kritikája foglalt össze. Sokaknak még ma is ijesztően hatnak ezek a valóságban eltorzult istenkép ellen tiltakozó kijelentések. De szembe kell néznünk velük, hogy az igazi humanizmust megértsük és elfogadjuk: „A teljes humanizmust kell előmozdítani — írja VI. Pál pápa 1967- ben. —• Mi egyéb az, mint az egész ember és minden ember integrális fejlődése? — (Itt a körlevél Jacques Maritain: Humanisme integral alapvető művére utal. Paris, 1936.) ... Kétségtelen hogy az ember az Isten nélkül is meg tudja szervezni a földet (...). De csak az az igazi humanizmus, amely elismerve az emberi élet eszméjét adó hivatást, nyitva áll az Abszolutum felé. Az ember semmi esetre sem az értékek legfőbb zsinórmértéke, ezért csak úgy valósíthatja meg magát, ha túllép önmagán, Pascal igaz szavai szerint: „Az ember végtelenül felülmúlja az embert" — (Populorum progressio 42.). Nietzschének és követőinek „Isten halott”-állítása ma már mind kevésbé meggyőző érv. Az ő gondolataiból merítő írások napjainkban zömében kifutott művek és kérdések leltek (például Harvey Cox, Gabriel Vahanian, John Robinson művei). Az ember ugyanis egyfajta érvelés hatására — főleg, ha abban maga is érdekelt — mindig talál jobb érvet 7
