Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - "Krisztus követségében járunk" (2Kor 5,20) (A bp-i Szent Imre Plébánia munkaközössége)
kérés nélkül felteszi kedvenc számaimat. Csupa figyelem, csupa derű, csupa szeretet. — Mindig elégedett! Hálás azért, hogy „csak” ennyire beteg. Tudja, hogy vannak szerencsétlenebbek. Nincs olyan ünnep, vagy évforduló, hogy ne írna. Viszonozza a legkisebb gyengédséget is. Barátságunk és kapcsolatunk történetét pontosan vezetem. Életrajzának másolatát féltve őrzöm. Talán egyszer eljön majd annak az ideje, hogy sok-sok ok nélkül elégedetlenkedő embernek megmutassam: így kell viselni a keresztet! Legutóbb, hogy nála voltam, találkoztam a helybeli plébános úrral, aki nagyon elgondolkodva ezt mondta: „Tudja ... vannak emberek, akik hisznek Istenben, mégis évek óta nem imádkoztak már. De mikor látják, tapasztalják azt a szeretetet, amit maguk nyújta- tanak ennek a nyomorék fiúnak, — újra imádkozni kezdenek!” A SZERETET VÁLOGATÁS NÉLKÜLI! Életemben a legnagyobb nyomorúságot V. néni lakásán láttam. Alóla kirohadt a padló a szennytől és piszoktól. Teljesen elhagyottan, súlyos betegen találta meg egy szomszéd. Ellátása szinte megoldhatatlannak látszott. Egyikünk, aki napközben megtehette, mindennap meleg ebédet vitt neki. Esténként pedig beosztottuk, ki adjon neki vacsorát. — V. néni egy alkalommal így fogadott: „Csak azért nem vetem ki magam az ablakon, mert ti velem vagytok!" — Hetekig jártunk hozzá, hogy a legszükségesebbeket megtegyük körülötte. Az utolsó időben naponta kétszer húztuk át az ágyát, hogy könnyítsünk a szenvedésén. Egyikünk tartotta, másikunk végigmosta kisebesedett testét. — A lelke még több törődést igényelt. Nem győztük vigasztalni, bátorítani. És egyszer elgyötört mosollyal az arcán papot kért. Meggyónt, megáldozott, felvette a betegek szentségét. Közben intézkedni kezdett mindenki. Hosszú utánjárással Szociális Otthonba került, hiszen az itthoni ellátást nem tudtuk hosszú távon biztosítani. — Azóta már többször meglátogattuk ezen a távoli helyen is. Az első karácsonykor ajándékkal, fenyőfával mentünk. Öröme leírhatatlan volt! A kórteremben 12-en voltak. És mi voltunk az egyetlen (!) látogatók. így hát válogatás nélkül, minden ágyhoz odamentünk és valamivel minden kis öreget megleptünk. Szeretettel hallaattuk meg panaszukat, vigasztaltuk, amennyire tőlünk telt, — és sok-sok üzenetet vettünk át és továbbítottunk a „feledékeny” hozzátartozóknak. — Válogatós nélkül szerettünk akkor mindenkit! Akár ismerős volt, akár idegen ... És mikor énekelni kezdtünk, egyenként belopakodtak a nővérek is. Hirtelen mindenkinek mindene lettünk, — és foghatóvá vált a szeretet! Régen, ha Caritas munkáról beszéltek nekem: megmosolyogtam, lekicsinyeltem. Most, hogy ennek szenteltem az életemet, úgy érzem, már itt a földön megismerhettem egy kicsit az örök Örömöket. — Boldog és elégedett vagyok. Értelmét találom az életemnek. Jó tudni, hogy számítanak rám, hogy segíthetek! Lassan elfeledkezem saját nehézségeimről, mert megismerem a másokét. Nem érek rá szomorkodni, mert mások vigasztalása a gondom. Könnyebb minden kereszt, mert akiken segítenem kell, sokszorosan nagyobbat visznek. — Ez a szolgálat kitárt emberré tett! A közös munka kapcsán igazi barátokra tettem szert. Nem vagyok egyedül. ...És ezen a szolgálaton keresztül találkoztam Istennel! Mert megtapasztaltam, hogy ez az út, — ha nem is könnyű út, de — a legrövidebb, a legegyszerűbb és mindenki számára járható út: Hozzá! Nem volna hiteles a beszámolónk, ha elhallgatnánk az emberi gyarlóságokból fakadó bajokat, hiányosságokat. Ezért közöljük az alábbi történetet: — Eqyik, most érettségire készülő leányunk, az utóbbi másfél hónapban teljesen elmaradt az ifjúsági hittanról. Érdeklődésemre testvére azt mondta, hogy előkészítőre jár, nem tud jönni. Eqy kissé bántott a dolog, hogy miért nem ő szól, valami más okot sejtettem. Aztán nemréqiben eljött és „kipakolt”. Egy gyermekparalízisben teljesen mozgásképtelenné vált nénit évek óta ők, fiatalok hoznak el vasárnaponként szentmisére. Az a fiú, aki eddig hűséges segítőtársa volt, bevonult katonának, s így csak zömmel lány segítőtársai maradtak. Egyik vasárnap az utcán kért meg két férfit, akik segítettek a tolókocsit a lépcsőkön át kihozni az utcára. Szentmise után kérte a templom előtt beszélgető, a társasághoz tartozó fiúkat hogy segítsenek, mert a lépcsőkön nem tudják másképp hazavinni a nénit. Mindenkinek más elfoglaltsága volt, sorban kimentették magukat. Akkor ő annyira felháborodott, hogy ezért nem jött ennyi időn keresztül közénk. A szeretetről nem énekelni kell, s nem akkor kell segíteni, amikor az nekünk jól esik, hanem, amikor szükséges. A következő hittanon megbeszéltük ezt a dolgot és mindjárt több fiú is felajánlotta segítségét. Bizony, amikor cselekedetek nélküli a hitünk, rögtön hitelét veszti még a testvérünk előtt is és megzavarja az ő lelkét is. így van ez a „nagy Egyház"-ban is ... Az elmondottakból láthatjuk, hogy amikor az egyházközség, — híveinek, munkatársainak segítségévei — megérezteti a szeretet valóságát az erre különösen rászoruló öregekkel, betegekkel, elhagyottakkal, akkor igen nagy segítséget nyújt a társadalomnak is, melynek 54
