Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - "Krisztus követségében járunk" (2Kor 5,20) (A bp-i Szent Imre Plébánia munkaközössége)
karácsonyuk és szilveszterük soha nem volt életükben, mert került nekik diós, mákos beigli, finom bor, meg újévi kocsonya! De a két öreg élete még további megoldásra várt. Megkezdődött a tanítás, a gyerekek elfoglaltabbak lettek, — hogyan is tovább? Kerestünk tanácsi összeköttetést. Kértünk és kaptunk segélyt. De segítséget is! Felajánlották, hogy mindennap házhoz szállíttatják az ebédet, helyzetükre való tekintettel: ingyenesen. így van a mai napig is. — Most még egy dolgot kell megoldanunk: a tüzelőszállítást. De máris van rá jelentkező, egy fiatal fiú, aki ezzel szeretne minden héten áldozatot vállalni és örömet szerezni! — Azóta, ha ünnepi asztalhoz ülök, mindig lepereg előttem az az esemény-sorozat, amikor nem merőben az anyagiak teremtettek jófalatot a szegények üres asztalára, hanem elsősorban az akadályt nem ismerő, önfeláldozó szeretet! — S de jó lenne elvezetni ehhez az asztalhoz azokat, akik nem becsülik a mindennapit, vagy el sem tudják képzelni, hogy talán az ő utcájukban is élnek még olyanok, akiknek nincs I A SZERETET LELEMÉNYES! A betegek szentségének felvételére készül Egyházközségünk. Kb. 230—250 idős és beteg hívőnek adják fel papjaink. Hogyan is tegyük kicsit újszerűvé, emlékezetessé? Csináljunk emlék-kártyát, evangéliumi idézettel. De gyorsan ám, mert az ötlet ugyan jő, de későn jött: ismét csak két nap áll rendelkezésünkre. Nosza, — egy kis „túlórában”. A szokásos mozgósítás! És este már munkához láttunk. 250 kártyára rajzoltak a gyerekek különböző liturgikus motívumokat, egyikünk pedig géppel írta rá a szöveget. — Talán jelentéktelen külsőség, de a kis öregeknek mégis öröm volt. Azóta már többeknél is jáftam, akiknek imakönyvében, éjjeliszekrényén viszontláttam ezt a kártyát. Bízom abban, hogy ha ránéz: emlékezik. Valaki közülünk azon az estén ezt mondta: „Tudod, ahogy segítettem a kis öregeknek, imádkoznom kellett. Mikor a templomlépcsőn vezettem fel őket, — így: Jézusom, add, hogy én is mindig feljebb lépjek! Mikor kinyitottam előttük a templomaitót, — így: Kérlek, nyisd meg számomra is az Ég kapuját, ha elérkezik az órám. Mikor beléjük karoltam és támogatva vezettem őket, — így: karolj belém, támogass, vezess!" — Beteaek szentsége: öregeknek, útra készülődőknek. De ilyen visszhangra talált azokban, akik segédkeztek benne. Mintha már ők is megélték volna a hosszú életet... és talán készen is állnak az útra!?... A SZERETET ÉLETET MENT! Nem akartam aznap este T. nénihez menni, de a háza előtt valami húzott befelé. És milyen jó, hoav engedtem eltéríteni magamat. Csenoetésemre nehezen nyitott ajtót. Asztmás rohama volt és egyedül, tehetetlenül fuldoklóit otthon. Gvorsan telefonáltam orvosért. Az orvos mentőkért. Míg a mentő kijött, kórházi csomagot készítettem össze, elrendeztem a lakásban mindent, — és azt hiszem, észhez sem tértem, máris fenn voltunk a ....Kórház intenzív osztályán. T. néni beszélni nem tudott, de a szeme tele volt köszönettel. — Mikor biztonságban volt, otthagytam. Kábultan sétáltam le a hegyről és csak gondolat-töredékekben tudtam megköszönni Istennek, hogy eszközül használt fel. A SZERETET NEM ISMER HATÁRT! Legalábbis a főváros határát nem. Mert akiről most írok, az maidnem 300 km-re lakik Budaoesttől, 24 éves fiú. Szü!efésétő! kezdve teliesen béna. Se kezét, se lábát nem tudja rendeltetésszerűen használni. Állandóan fekvő, keservesen vonagló, szánalmas emberroncs. De szellemileg ép és akaratereje csodálatos! — Rendszeresen tartom vele a kapcsolatot. Társaim segítségével komoly és hasznos ajándékokkal tudom meglepni, ha meglátogatom. Ez a fiú — saját szavai ezek — csak azért tud élni. mert meaismerte a szeretetet! Édesanyja 2 évvel ezelőtt öngyilkos lett, miatta érzett fájdalmában. Azóta édesaoia gondozza. De tőle a külső dolgokon kívül mást alig kao. Az igazi és őszinte lelki barátságot velünk kapcsolatban ismerte meg. Akiknek a szeretetében még soha nem csalódott, azok mi vagyunk, — mondta. Ebből a szeretetből merít erőt ahhoz, amit fesz. Lábujjai közé szorított fapálcikával megtanult gépelni. így megnyílt előtte a világ. Ezáltal kapcsolatokat tudott terem+eni emberekkel, (gv „kimozdult" egv távoli falu szobá'áhól egészen Budapestig. Leveleibe leírja gondolatait, érzéseit. Válaszút előtt tanácsot kér. Eredményeiről mindig beszámol. Útleírásokat, atlaszokat, életrajzokat és szépirodalmi könyveket kér. Tanulni akar! Külön kívánsága, hogy stílusát, helyesírását következetesen javítsam, hiszen csak II, általános iskolai osztályt járta ki. — Kérésemre hozzákezdett ahhoz, hogy életrajzát megírja. Lábával gépelt emlékeinek nyolcvan oldalát már továbbította hozzám, hogy letisztázzam és azok számára, akik érdeklődnek, olvashatóvá tegyem, az eredetiség teljes meghagyása mellett. — Felfedezte a színek szépségét. Pár éve festeni kezdett. Először vízfestékkel, ma már temperával. Kezdetben csak másolt, ma már elképzeléseit festi papírra. — Magnót kért és kapott. Megtanulta lábával cserélni a kazettát. És mikor nála vagyok, 53
