Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Kiss László: Az egyház új humanizmusa

tényleges részesedés Isten gondolataiban, boldogságában és szeretetében" — írja Victor L Heylen (Die Würde der Ehe und Familie, — Baraüna, i. m. 256.).

A hitvesi szerelem értékelése élénk vita tárgya volt a zsinati üléseken. Nem egyformán értették és értékelték — már csak a kulturális különbségek miatt is. Egyesek a kérdést még nem személyes oldaláról közelítik meg, hanem „tárgyszerűen" tekintik, vagy csupán a nemiség funkciójaként és a lértiutódok szempontjából értékelik. A „helyes rendért” aggódó jogászokat ez a kérdés érdekelte: Nem fenyegeti-e a szerelem lobbanékony, futó jellegének kihangsúlyozása a házasság-intézmény szilárdságát?

A zsinat a Szentírás nyomán a szerelem fontosságát hirdeti. Csak a kultúra tudatosíthatja, hogy a szerelem személyek szabad kapcsolata és boldogság forrása. A hitvesi szerelem párbeszéd a szellemi és a testi között, a személyek találkozása nagy megértésben, érzelmi finomságban, kölcsönös egymást-gazdagitásban. Krisztus a házasság szentségében az isteni élet ajándékával helyreállítja, beteljesíti és felmagasztalja a hitvesi szerelmet. A testi egyesülésben is kiteljesedő hitvesi szerelem lényegesen különbözik attól a „mohó érzéki vágytól”, amely „igen gyorsan és nyomorúságoson ellobban”. „Újdonság egy ennyire ünnepélyes egyházi dokumentumban a szerelemnek ilyen realisztikus szemlélete", — hangsúlyozza V. L. Heylen (i. m. 259.).

A „lelki szerelem" a házasság egységének a lelke marad még akkor is, ha már a testi egyesülés nem jöhet létre. A valóoan „megtestesült lelki szerelem" viszont éppen testivé válásában növeli az emberiességet. A zsinati konstítució szétoszlatta a testi egyesüléshez fűződő gyanakvásokat és manicheista maradványokat („megengedett bűn”, „csak utódok nemzésének szándékával megengedett” — stb.) és megszabadította a házassági aktust a „termékenységi komplexustól” (vö. Victor L. Heylen, i. m. 260.). A házasság termékenysége utódok világrahozásában és felnevelésében lényeges érték, de nem az egyetlen, kizárólagos cél. A szülői hivatás felelős vállalása párosuljon Istenbe vetett bizalommal. A zsinat dicséri a sokgyermekes családok nagylelkűségét.

A hitvesi szerelem és az emoeri elet tisztelete egyaránt szívügye volt a zsinatnak. Nem volt megbízatása arra, hogy konkrét megoldásokat terjesszen elő a születésszabályozás nehéz és kényes kérdésének megoldására, de leszögezi az alapvető erkölcsi elveket. Visz- szautasítja az erkölcstelen megoldásokat (magzatgyilkosság). Alapelve: „Nem lehet ellentmondás az isteni törvények között: az élet továbbadása és a hitvesi szerelem ápolása között” (GS 51).

Az emberi nemiség egészként való szemlélete azt jelenti, hogy az ember nemisége túlszárnyalja az alacsonyabb élőlényekét: nem vezethető vissza pusztán biológiai vagy pszichikai elemekre, hanem az egész emberre vonatkozik. Az ember hangja, látása — anélkül, hogy eredeti szerepét elvesztette volna —, a kultúra eszköze lett, így a nemi egyesülés is — anélkül, hogy biológiai funkcióját elvesztette volna — egészen új értelmet nyer. Ez a „transzcendencia" nem jelent testtől való eltávolodást, hanem a test és lélek magasabb egységét hozza létre. A házastársak szexuális életét egymás szerelme és az életiakasztásra való nyitottság szenteli meg, ha a házastársak Istentől kapott képességeiket és lehetőségeiket Isten tervébe belesimulva valóban egymás életének szebbé tételére használják.

így lesz a család „gazdagabb emberiség iskolája" (GS 52), ahol a házastársak hűséges szerelmükkel Krisztus szeretetéről tesznek tanúságot a világnak.

A kultúra fejlesztésének humánus vonásai

„Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre" (GS 53.). A kultúra „emberi kapcsolatok, szokások és intézmények humanizálása, megismerés és cselekvés egyszersmind" (Charles Moeller, Der Aufstieg der Kultur, — Baraúna i. m. 278.). Nem azonos a szabadidő puszta eltöltésével és nem csak felsőbb rétegek kiváltsága, hanem minden emberi személy java. A kultúra a természet értékeinek olyan ápolását jelenti, amellyel az ember felülmúlja a merőben állati életszintet és meghódítja a világot. Kiterjed az egész emberre és ki kellene terjednie minden emberre.

A kultúrának világot átalakító kozmológikus, társadalmi és etnográfiai, valamint történeti dimenziója van. Az etnológiai dimenzió a kultúrák pluralizmusában nyilvánul meg. A zsinati konstítució nem reked meg a „csak-nyugati” kultúránál. Nem teszi magáévá Salomon Reinach „Apollo”-jának szemléletét sem, amely szerint az utolsó három évszázad nyugati kultúrája képezné a kultúra-piramis csúcsát. V. P. Valéry szerint a modern szellem előtt feltárul a „gondolkodás világkiállítása” (La crise de l'esprit, La Pléiade, Paris, 1957. 991.). „Üj dolog, hogy első alkalommal vehetjük át örökségül minden földrész és minden kor kultúráját” (Charles Moeller, i. m. 280.).

35