Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Kiss László: Az egyház új humanizmusa

Az emberi tevékenység, a munka értéke

A zsinat általános elvként szögezi le: „Egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség történelme folyamán életkörülményei javítására tesz” (GS 34.). Ez „új hang az egyházban!" — emeli ki Peter Smulders (Das menschliche Schaffen in der Welt, Die Kirche in der Welt von heute, Hrg: Guilherme Baraúna. Salzburg, 1967. 207.). Nem azt hangoztatja a zsinat, hogy törődjön bele az ember a külső körülményekbe, viselje türelmesen, mint l'ten akaratát — hanem hirdeti: Istentől kapott feladata az embernek, hogy munkájával javítsa életkörülményeit! Az ember nemcsak szemléli a világot, mint Isten művét, nemcsak felmerülő szükségleteit elégíti ki belőle, hanem az egyre fejlődő technika segítségével az emberi akarás hatalmas eszközévé teszi. Ezt a törekvést réqebben talán az egyház elítélte volna, mint nagyratörést, gőgőt — írja P. Smulders (i. m. 208.), most viszont megállapítja, hogy Isten akarata, tehát jó! Ennek az állításnak a megokolása a következőkben áll:

— Az ember Isten képmása, nemcsak a kozmosz része. Nem ő szolgálja a kozmoszt, hanem szolgálatába állítja azt, mint Isten sáfára, partnere, munkatársa.

— Csak az ember fejezheti ki tudatosan az egész teremtés istenkaocsolatát, és éppen azzal dicsőül meg Isten, hogy az egész világ az embernek van alávetve, (vö. 8. Zsoltár alapgondolatát!)

—■ Isten dicsősége az élő ember! (Irenaeus: Adv. Haer. IV. 20. 7: Pl. 7, 1037.) Minél emberibb az ember, — tehát minél tudatosabb, szabadabb és hatalmasabb, — annál inkább megdicsőül benne Isten.

_— Az emberi alkotások nem állhatnak szemben Isten hatalmával: az ember nem vetély- társa Istennek, hanem „az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja és az Ő titokzatos elgondolásának gyümölcse” (GS 34.). Isten dinamikusan fejlődő világot alkotott, amelyben a lehetőségek az idő dimenziójában fokozatosan bontakoznak ki. Isten nemcsak „kezdetben”, hanem „végső célra irányítva" teremt.

— „Az emberi tevékenvséqnek kiindulonontja. de célja is az ember" (GS 35.). Minden külső eredménynél nagyobb érték az ember lelki gyarapodása. Isten szándéka az ember egyéni és közösségi hivatásának beteljesedése, hogy az ember személlyé és személyek közösségévé váljék (vö. 14—17.). Az igazi emberi haladás tehát nem annyira a tudomány, a technika fejlődése, mint inkább a tudat, a szabadsáa növekedése, amellyel az ember önmagát gazdagítja, a társadalmat építi, mások javát elősegíti. A naqvobb jólétnek és technikának az a szerepe,hogy „anyagi alapot adion az ember felemelkedéséhez" (GS 35.). Az egyház teljes szívvel igényli és isteni megbízatás teljesítéseként értékeli a technikai fejlődést és a gazdasági felvirágzást, az életszínvonal emelését és minden erre irányuló erőfeszítést és munkát.

Az egyház elismeri a földi dolgok és különböző tevékenységi területek jogos öntör- vényűségét. A dolgok autonómiája lényegükből fakadó és nem kívülről rájuk szabott törvény; feltételezi teremtettségüket, istenviszonyukat. Isten nélkül a teremtmény a semmibe zuhanna, viszont „ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény is érthetetlenné válik" (GS 36.). A teremtmények önértéke Istenben gyökerezik. A teremtésbe vetett hit tehát csak fokozza a dolgok értékét. Minden teremtmény, amivel kapcsolatba kerülünk, — tárgy, helyzet, másik ember, — Isten hozzánk intézett igéje, felszólítás, ajándék és feladat. A teremtőbe vetett hit nem oldja ki a teremtmény fényét, hanem új színben ragyogtatja fel, mint Isten visszfényét.

Az emberi tevékenység megrontója a bűn (vö. GS 37.). Az egyházi dokumentumok — eddig — a bűn túlzott hangsúlyozása miatt a földi valóságokat bizalmatlanul vagy közömbösen tekintették. (Néhány példa: J. Frohschammernek a múlt században a tudomány szabadságáról írt könyvét elítélték, mint amely „sérti az egyház jogait” — DS 2850; IX. Piusz Syllabusa — DS 2519—80, és X. Piusz „Pascendi" enciklikája — DS 3475—3500 inkább csak elítéli, éppúgy, mint ahogy elítélte XII. Piusz „Humani generis”-ben „A mai filozófia veszélyes irányzatait” — DS 3877—78).

Ez a lelkipásztori konstítució viszont kiemeli a világ felé való pozitív beállítottságot, és elkötelezettségre késztet a világ dolgaiban. A gonosz hatalma nem rontja le a világ értékeit, hanem még áldozatosabb munkára késztet. A haladás valódi kincs, de ugyanakkor nagy kísértés is lehet. —• Az ember megnövekedett hatalma magával hozza az önzés ve- szélyét. Másik veszély lehet a kétségbeesés vagy éppen az olyan egysíkú látásmód, amellyel az ember a részletértékeket (kényelem, hatalom, élvezet stb.) abszolút értéknek tekinti. Ez az abszolutizálás belső hasadást hozhat létre az emberben. Az egyéni és csoportérdekek előtérbe helyezése miatt a világ többé nem a testvériség hazája. Az emberi együttélés ma csak önzések labilis egyensúlyában valósul meg. Egy új találmány, egy nagy felfedezés

33