Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Wojtyla, Karol: Az emberi személy önmeghatározása

már megértés is, azaz a megismerési folyamatnak az a kezdete, ahol e megértés további sajátos úton bontakozik ki, de mindig kapcsolatban marad a kezdeti szakasszal, a tapasztalással. Máskülönben a tudományban és a filozófiában nem létezne maradandóan reális megismerés. Egy olyan világképnek, amely a reális tapasztalástól elszakadt, már sem a tudományban, sem a filozófiában nincs kapcsolata a valósággal.

Ha a fenti gondolatmenetet a konkrét emberre alkalmazzuk, akkor eljutunk a filozófiai antropológiához. Az ember megértését is a tapasztalásnál kell kezdenünk, olyan tapasz- talásoan, amely teljes, átfogó és mentes minden eleve-elgondolástól, ami ebből vagy abból a filozófiai meggondolásból ered.

Az önmeghatározás kiindulópontja az emberi tapasztalás. Különösképpen a cselekvésben tapasztaljuk meg, hogy mi az erkölcsileg jó és rossz (...) Ezen az úton szerzi meg az ember az erkölcsi tapasztalatot. Valójában ez a kettő: az egyetemes emberi megtapasztalás és az erkölcsi megtapasztalás nem választható el teljesen egymástól; a megismerés egész folyamán hol az egyik, hol a másik kaphat elsőbbséget. Az általános emberi tapasztalást a filozófiai antropológiához, az erkölcsi cselekvést pedig az etikához soroljuk.

Az emberi cselekvés megtapasztalása az „én cselekszem" tényében ismerhető fel, ami az emberben mindig új és eredeti. Ugyanakkor az ,,én cselekszem" típusú tevékenységeknek belső azonosságuk is van: mindig ugyanazon személy tapasztalásából erednek és feltételezik a másik személyre irányuló kapcsolatokat. Az „én teszek" különbözik minden mástól, ami csupán „előfordul" a személyes alanyban. Az alanyban előforduló megnyilvánulások és a tudatos cselekvés közötti világos megkülönböztetés megkívánja, hogy az ember összes tapasztalásán belül is különbséget tegyünk, azaz a cselekvés megkülönböztető jelét elválasszuk attól, ami csupán „történik" a személyben. Ezt a megkülönböztető mozzanatot nevezzük önmeghatározásnak, önelhatározásnak.

Az önmeghatározás első megfogalmazásában a tevékenység megértését jelenti az emberi tapasztalásban, az ember felismeri saját cselekvő jellegét: „én vagyok az, aki teszek"! — ami azt jelenti, hogy én vagyok cselekvésem „létesítő" oka, mindazzal szemben, ami csak „előfordul” bennem (...) Az alany saját aktív cselekvésének a megértése pedig szorosan összefügg a tetteiért vállalt felelősség felismerésével.

Az önelhatározás megtapasztalásának ezen szerves formái különböző fokon nyilvánulhatnak meg, úgy is mondhatjuk, hogy a cselekvő személyes érettségétől függenek. A tudatos cselekvés, az értékek jobb felismerése fokozottabban és világosabban határozza meg az alany önelhatározását, végsősorban a döntését. Az ember az ilyen tudatos és elevenebb megtapasztalásban látja legvilágosabban saját tettének felelősségét.

Az önmeghatározás emberi cselekvése az akarati mozzanatra irányítja a figyelmet, ami elindítja a cselekvést. A személy önelhatározási képessége, az akarat azzal válik világosabbá, ha aktusait úgy vizsgáljuk, mint az „én akarok” egyszerű tényét és belőle vezetjük le az akarási folyamatot, úgy, amint azt Ach, Michotte pszichológusok, valamint Lengyelországban M. Dybowsk atya tette. Az önelhatározás éppúgy megnyilvánul az elemi módon feltörő „akarom"-ban, mint a magasabbfokú választásban, a döntésben, ami az értékek ismeretéből, a motívumok megfontolásából vagy éppen az ember belső konfliktusaiból és ellentmondásaiból ered. Ha az említett akarat-pszichológusok felfogását ösz- szehasonlítjuk azokkal az érett és kibontott akaratfogalmakkal, amiket Szent Tamásnál megtalálhatunk, — akkor azt látjuk, hogy az álláspontjuk sok szempontból megegyezik.

Az akarati cselekvés összehasonlítható elemzése már nem a mi feladatunk. Ha azonban azt állítjuk, hogy az akarat az önelhatározás képessége, akkor az akaratot már bizonyos módszertani szempontból elemezzük azért, hogy mélyebb betekintést nyerjünk sajátos dinamikájába. Ilyenkor szükségszerűen az egész személy re-re gondolunk, mert a személyes önelhatározást az akarati tevékenységek valósítják meg, és így mondható, hogy az akarat az emberi lélek központi képessége. Az önelhatározást azonban mégsem lehet egyszerűen azonosítani az akarati tettekkel, — az az egész személynek a sajátossága. Ezen a ponton, — bár okoskodásunk a fenomenológia síkján még követi a tapasztalati jelenségek leírásait —, mégis világosan kitűnik, hogy mennyire jelentős Szent Tamás lényegi megkülönböztetése a hordozó szubsztancia és a járulékok között, azaz a lélek és képességei között; jelen esetben a lélek és akarat között.

Ebből a rövid elemzésből is látható, hogy az önelhatározás az egész személy sajátossága —, azé a személyé, amelyről a híres meghatározás azt mondja: „Az eszes természet egyedi hordozója". Ilyen értelemben az önelhatározás adja az emberi szabadság lényegét (...), ahol az egész emberi lény szabadságáról van szó, nem csupán az „akarat szabadságáról”, még akkor is, ha az emberi szabadság az akaraton keresztül nyilvánul meg. — Ha azt mondjuk, hogy az egész emberi tapasztalásban felismerhető önelhatározás vizs30