Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Wojtyla, Karol: Az emberi személy önmeghatározása

gólata elvezet az akarati tevékenységhez, — akkor fel kell ismernünk a pusztán fenomenológiai elemzés elégtelenségét is (...), mivel ez a felfogás nem veszi tekintetbe az akarat sajátos dinamikáját. A jelenségi elemzés az akaratnak és a transzcendenciájának csak egyik nézőpontjára mutat rá. Az akarat sajátos aktusa az, hogy aktivan irányul a tárgy felé, mint érték felé, amit céljának tekint. Ez a célra irányultság különbözteti meg az alany akarati törekvését a különféle „óhajoktól", „szeszélyektől”, amik csupán előfordulnak az alanyban, — mivel az akaratban benne van az érték felé irányuló, a célra törő transzcendencia. Olyan törekvés ez, mintha az alany ténylegesen kilépne önmagából az érték felé, mégis önmaga marad; — az, aki elhatározta, hogy elindul az úton az érték irányába. Ezt az akarati irányulást horizontális transzcendenciának nevezzük. A szándékos törekvés, azaz az intencionalitás, — valamint a horizontális transzcendencia felismerése megkívánja az olyan lélektani jellegű vizsgálatot, ami az akarati tevékenységeket a saját határain belül is elemzi.

Az akarat dinamizmusának ez a mai, jobb megértése — úgy látszik — közelebb hoz minket Szent Tamás felfogásának értékálló örökségéhez. De ez a jobb megértés csak úgy lehetséges, ha visszatérünk az egész ember teljes tapasztalásához és tevékenységéhez. Az önelhatározás tehát nem csupán az érték felé való aktív törekvést jelenti, hanem sokkal több van benne: Az egész ember jelen van ebben a tevékenységben. Ö az, aki tudatosan egy határozott érték felé fordul és ezzel önmagáról is dönt. Az önelhatározás tehát többet jelent, mint egy tevékenységet, amivel az ember tetteit formálja, — tevékenysége során önmaga is mássá lesz, önmaga alkotója lesz. Az akarati cselekvéshez tehát hozzátartozik a „valamivé-válás", — sőt a kettő szervesen egymásból fakad. Ezért mondhatjuk, hogy az önelhatározás nem csupán a személyes én cselekvését jelenti, hanem magába foglalja az erkölcsi értékek valóságát és személyes jellegét is. Ez a magyarázata annak, hogy az ember cselekvése során lesz „jó”, vagy „rossz”. Szent Tamás egyik alapvető kifejezését használva: az ember az, aki egyszerűen, — simpliciter — jót cselekszik, és jóvá lesz. (STh I—II. q. 56. art. 3.).

Szükségesnek látjuk tehát, hogy elfogadjuk az önelhatározás személyes felépítését. Az önelhatározás olyan részleges kívánságokban nyilvánul meg, amelyek meghaladják a vágyak puszta szándékosságát. Az intencionalitás az értéket jelentő tárgy leié, azaz kifelé irányul — amint már említettük —, és ilyen módon vonzza az akaratot. Az önelhatározás ugyanakkor befelé, az alany felé is fordul, mivel az értékek kiválasztásával önmagát is, mint értéket alakítja és ezzel „jóvá” vagy „rosszá" lesz ... Az önelhatározás az egész embernek az átalakulása, aminek az a következménye, hogy az ember egyre inkább „valaki" lesz, személyes és etikai értelemben, — bár metafizikailag már kezdettől fogva „valaki”. Ilyen összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a főnévként használt „valaki" a melléknévi „valakivel” szemben —, világosan kifejezi az emberi lény személyes megkülönbözte- tettségét.

Az önelhatározás megtapasztalása lehetővé teszi azt is, hogy fokozatosan megértsük azt, amit Szent Tamás „actus humanus"-nak, emberi cselekvésnek, „voluntari- um”-nak, akaratlagosnak nevezett. Az önmeghatározás személyes elemzésében a szenttamási felfogás feltételezi az erkölcsi értékek valóságát az „emberi tárgyban”, ami annyit jelent, hogy a személy, az önelhatározás alanya cselekvésében úgy találkozik szembe önmagával, mint tárggyal. Természetesen a személy ilyen „tárgyiasításának" semmi köze sincs önmaga „eldologiasításához". A személy sohasem lehet önmaga számára valami „dolog", inkább olyasmi, mintha saját partnere lenne és csak ilyen értelemben mondhatja, hogy önmaga az első és lényeges tárgya saját döntéseinek. Az önmeghatározásnak tulajdonítható az is, hogy a személy saját alanyiságát mások felé is kinyilváníthatja.

Ha rámutatunk arra, hogy a cselekvésben az ember a saját „alanyának" a „tárgya” is, akkor az önmeghatározásban feltárjuk az emberi személynek sajátos bonyolultságát. Szent Tamás és az őt követő keresztény hagyomány inkább azt hangsúlyozta, hogy a személy önjogú és a másikkal közölhetetlen — persona est sui iuris et alteri incommunicabilis. Tehát sokáig az önbirtoklást, az önellenőrzést tekintették az emberi önmeghatározás sajátos szerkezetének. Amennyiben az embernek magának kell döntenie önmaga felől, annyiban valóban birtokolja és ellenőrzi önmagát. Ezek a valóságok egymást kölcsönösen magyarázzák, minthogy az egyik tartalmazza a másikat és ebben is megnyilvánul a személy sajátos összetettsége, komplexitása. A fenomenológiai tapasztalás olyannak mutatja az embert, mint aki önmagát ellenőrzi (...) Ha az ember önmagáról dönt, azt akaratával teszi teljessé. Ezzel önmagában is tudatosítja és másoknak is bizonyítja, hogy rendelkezik önmaga felett, képes ellenőrizni önmagát. Az önelhatározás teszi tehát lehetővé, hogy az emberi lény bensőleg legközvetlenebbül tapasztalja meg, hogy valóban személy. Ebből az alapvető tapasztalásból vezet út a személy további, teljesebb megértéséhez.

31