Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Hubert János: Egzegézis és igehirdetés
Aki Szentírást értelmez, így elejétől fogva meghatározott viszonyban áll a szöveggel. Viszonyát egyfelől a hit alapozza meg, amelyben él, másfelől a feladat, amit a keresztények ugyanezen hit köréből elébe adnak. Vagyis döntő mozzanata az egzegézisnek, hogy az egzegéta, mint hivő, mindenkor egy már meglevő hitismerettől vezetteti magát, éppen az egyház hitétől. Feladata pedig — hitvalló kötöttsége szemszögéből — pontosan a hivő hallgatóság aktuális kérdéseire terelődik. Hitvallásuk alapján mindig új és más kérdések vetődnek fel az emberek életében, és ezekre a bibliai igéből, mint Isten szavából várnak felvilágosítást. Amennyiben e kérdések egzegetikai tisztázást igényelnek, az egzegéta nem maradhat adósa a hívőknek. E tekintetben nélkülözhetetlen segítséget kell nyújtania: tisztáznia kell —• nem egyszer élesen —, hogy hitismeretünk területén mire kötelez a bibliai ige, és mit nem lehet belőle értelmezni. ,,Az újkori egzegézis joggal óvott bibliai szövegek elhamarkodott, meggondolatlan aktualizálásától. Megismertette velünk nem egy olyan elképzelés és magatartási szabály szociális-kulturális időhöz kötöttségét, amelyeknek eddig változhatatlan, kinvilatkoztatctt igazság-jelleget tulajdonítottak. így lehetetlenné vált, hogy a Bibliát minden időkre érvényes receptkönyvnek tekintsük, amelyet csak föl kell ütni, hogy az élet minden kérdésében megkapjuk az egyedül helyes feleletet.”5 Ismételten rámutattak, hogy az így vázolt teológiai feladatát nem azzal teljesíti az egzegéta, hogy módszeres eljárásához még hozzáfűz egy „épületes” részt, mintegy függelékként. Magában a szakszerűen lefolytatott egzegézisben tesz eleget teológiai feladatának. Azon a szentírási igén munkálkodik, amely a múltban eredetileg élőszóban hangzott el, azután az írott szóban tartóssá vált, majd az egyház áthagyományozása és hithirdetése révén megtartotta kötelező erejét. Ezt az igét kell megfelelő, esetenként tudományos eszközökkel is mai emberek számára érthetővé tennie. Mégpedig úgy, hogy ne csak meghatározott múltbeli túlhaladott szituációra lássák érvényesnek, hanem hogy az ige kötelező erejét a hívek mint feléjük irányuló jelenlegi igényt ismerjék fel. Ezt jelenti a szent szövegek „megértése" és nem kevesebbet. Teológiai továbbképzésen hangzott el, hogy nincs kétféle egzegézis; egy tudományos és egy gyakorlati, lelkipásztori. Csak kiélezték, amiről szó van, hogy ti „egzegézis és igehirdetés: kétféle szolgálata az Isten igéjének, a kettő egymáshoz van rendelve, hogy Isten szava eljusson az emberekhez . .. ”e Minden szöveg kifejtés, ha tudományos elvek szerint folyik is, az igehirdetés szolgálatára irányul. Nem kívülről igénybevehető, mellékes eszköz. A szolgáló jelleg az egzegézisnek egy belső mozzanatát alkotja, önmagából törekszik az igehirdetés felé, tehát a felé, amiben a bibliai ige történelmileg hatékony marad. Abban a folyamatban, amely a szentírási szövegtől az igehirdetésig vezet, az egzegézisnek pótolhatatlan szolgáló szerepe van. Tudományos módszertani eljárását is ez a tudat kell, hogy áthassa. A bibliai üzenet aktualizálása Az ige kétféle szolgálata különbözik is egymástól. Jó egzegézis még nem élő prédikáció. De azzal, hogy a régi szentiratok értelmét a bibliai szerzők kijelentő szándéka szerint világítja meg és fejti ki, jól előkészíti a bibliai szónak, mint Isten igéjének aktualizálását, azaz kötelező voltának kimutatását a jelen számára, A bibliai üzenetnek ez a konkrét alkalmazása már nem tulajdonképpeni feladata az egzegézisnek, hanem az igehirdetés körébe tartozik, bár a munka szigorú kettéosztása nem indokolható. R. Schnackenburg szerint a mai egzegétáknak mintegy „próbaköve”, hogy kifejtő munkája „hirdethető maradjon, segítséget nyújtson az igehirdetőnek, sőt kívánatos, hogy ő maga is tevékenykedjen az igehirdetésben. De a feladata magaslatán álló igehirdető is kell, hogy legalább informálódjon a tudományos egzegézis problémáiról, és felismeréseit nyereségként átveqye, hacsak nem akarja, hoav tarthatatlan nézetekkel hitelét veszítse és biblikus gondolatok helyett a saját, néha teológiailag talán kérdéses gondolatait adja elő.”7 A jól elvégzett egzegézis magában is sürgeti az aktualizálást. Az apostoli lelkűiét pedig arra késztet, hogy megismerjük a sokféle élethelyzetet, melyben az eredeti üzenetnek ma kell hatékonnyá válnia. Ki kell tapogatni, hogy milyen problémák, remények, aggodalmak mozgatják hallgatóinkat, mely pontokon érinti az üdvösség, amelyet el akarnak nyerni, vagy támadnak nehézségeik, kétségeik, s tapasztalnak belső vagy külső ellenállást. A prédikáció mögött így párbeszéd bontakozik ki az Isten szava és az ige hallgatói között. Mindkettőt az igehirdető vonja be a folyamatba. Már nincs dolga szövegbeli tisztázással, megállapításokkal, különféle értelmek „bírói” megítélésével. Nyugodtan értelmezi a szöveget a helyzetnek és tartalomnak megfelelően. Másképp látja saját magát és hallgatóit: már nem „lehallgatói" valamely közlésnek, sőt nem is bírálók és értelmezők, hanem 249
