Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 4. szám - KÖRKÉP - Pákozdy László Márton: A "kijelentés theologiája" a mai protestáns theologiában

az élet kézzelfogható helyzeteiben lépten-nyomon kockáztatva van, mintegy a semmi fölé kifüggesztett; döntésekkel halad előre, amelyekben az ember magát választja a maga lehetőségeként. A theologia: ez az (ún.) „történetiségbe" való belátás, amelytől függ Istenről való beszéde is. Theologiájában összefonódott a (szerinte) „modern” történeti gondolkodás, a (szerinte) „modern” világkép és az exisztencialista filozófia heideggeri típusú létértelmezése, A hegeli historizmusra oly érzékenyen reagáló Kierkegaard hatása is nyilvánvaló. Bultmann dialektikai theologusi pályája elején azt kérdezte: „Mi értelme van, mit jelent Istenről beszélni?” Nem tudunk Istenrő/ („über Gott”) beszélni. Ez az objektiválás őrültség lenne és bűn is, mert magunk gondolatainak egy isteni megfelelőjét (korrelatívumát) tételeznők föl és fölismernők azt, hogy Isten az, akinek igénye van ránk. Csak annyiban tudunk Istenről valamit mondani, amennyiben magunkat a magunk létében (Existenz) megszólítottnak tudjuk, mint akiket Isten igéjében megszólított kegyelmével, amelyben csak hihetünk. Ezt a lehetőséget nyújtja az Újszövetség. (Bultmann egyre jobban elhatárolta magát az Ószövetségtől, amelyet csődtörténetnek értelmezett). Az Újszövetség nem üdvobjektivitással lép hozzánk, hanem az emberi lét magyarázatával, ,,exisztenciáliái”-val. Ebben jelen van a létértelmezésünk is. Aki önmagát megértette, az ezeket is megérti. És viszont: csak aki Isten után kérdezősködik, jut el a maga exisztenciája megértéséig. — Ezt a „theologiai" alapot a bibliai krisztológia felől alaposan megkérdőjelezhetjük. Isten nem- objektiválhatóságának egy magyarázata van, az, hogy Isten maga nem valami objektivitásban vagy valami emberi szubjektív élményben, hanem az ember Jézus Krisztus személyében és munkájában találkozik velünk, benne viszont egészen velünk van és közöttünk munkálkodik.

Bultmann szerint az üdvtörténet nem brutum facfum-ként, hanem a kérygma-ban van jelen, amely engedelmesség útján válik teljessé. Érezhető ezen a ponton, hogy mennyire kikapcsolódik az igazi értelemben vett történetiség (Geschichte — Geschehen), azaz, hogy Bultmann a történeti Jézus kérdései elől megfutamodó Martin Köhler és Albert Schweitzer nyomdokain jár. — Az újszövetségi tudományok területén a német theologiában csak kevesen tudták megőrizni Bultmanntól való függetlenségüket, és egy bibliai kijelentést sajátosabban értelmező kijelentés- és üdvösségtörténeti bibliai theologiát megfogalmazni, amely alépítményévé válhatik egy egészségesebb rendszeres theologiának és igehirdetésnek. Bultmann iskolájáról még annyit meg kell említenünk, hogy E, Käsemann személyében palotoforradalom támadt magán az iskolán belül, mert ő „visszakérdezett" arra a problémára, hogy mi van a kerygmatikus Krisztus mögött, miért vannak evangéliumok, mi a jelentősége a történeti Jézusnak és igehirdetésének?

Istennek a különös kijelentésen alapuló ismerete történeti tényékhez, azok tradíciójához, a tradíciók történetéhez kapcsolódik. E történetnek megvannak a kiemelkedő nagy eseményei a patriarcháktól, a nekik tett ígéretek és adott szövetségtől egészen „a Krisztus-ese- mény"-ig, amely Igen és Ámen Istennek minden korábbi ígéretére nézve is: az új égre és új földre nyitva ajtót, kitekintést. Ebből a történetből, ennek a történetileg megfogható pontjairól visszafelé és előre felé kitekint a prófétai történelem- és világértelmezés. (Ezt nem kell alacsonyabb értékűnek tekinteni, mint a tudományos föltevéseket pl. az ember eredetéről, az első tűz vagy csónak használatáról, az őstársadalomról, stb.). A bibliai kijelentéstörténetben esemény és interpretáció, előrevétel és esemény olyan elválaszthatatlan egymástól, mint a drótszálban futó villamosság. A történetiség a kibontakozás fogalmát is magával hozza. Nem Hegel találta ki a „kibontakozás” (evolúció) elvét és nem azt olvasta bele a Bibliába, hanem ő olvasta ki onnan. Ha nem a történelemben mutatná meg magát az élő Isten, amely legsajátosabb életelemünk, vajon hol? Csak a természetben, csak a lélek misztikus mélységeiben? isten személyként személyekkel csak történelmi dimenzióban csele- kedhetik és beszélhet. Az idő nem a mi gondolkodási kategóriánk, hanem Isten életének a teremtésre vetülő árnyéka.

Ebben a dimenzióban jelentheti ki magát abszolútságában és megbocsátó közelségében, teheti a transzcendenciáját immanensen tapasztalhatóvá, itt bizonyíthatja maga és képe egységét, itt közölheti befogadhatóan felénk fordult lénye legmélyebb igazát: az istenember Jézus Krisztusban; mint Istent, aki maga közli magát; mint embert, aki ennek a közlésnek páratlan befogadója és hordozója, egyben pedig végérvényes történeti megjelenése és ígérete az ember beteljesülésének is. A történelem a transzcendencia kijelentésének a helye (immanenciájának megszüntetése nélkül); ezért küldetett végszóul a Fiú, történik a Lélek által az Inkarnáció. A testet öltött Ige, mint Istennek magáról való beszéde, az Afyáf tárja föl a maga igazságában. Isten és a Fiú érkezése személyes életünkbe és életünknek szeretetté változtatása a hitben — a Lélek munkája: Mysterion! Az emberiség erre a kijelentéstörténetre nézve van teremtve. Ezért eqy bizonyos értelemben a vallástörténethez is húznunk kell egy mutatójelt: az általános kijelentéshez. Az embernek Istenre nézve történt teremtettségében keletkezett minden vallásos érzése, tudata, vágya — jó és rossz érte239