Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A sugalmazás teológiája
nak. Legtartósabb hatása a teológia-fejlődésre azzal a fogalom-párral lett, amit a Quod- lib. (7,14 ad 5) így tételez: „Auctor principalis sacrae Scripturae est Spiritus Sanctus,... homo fűit auctor instrumentális". Ha ezt az instrumentalitást, eszközjelleget nem mereven, hanem a szenttamási szentségtan perspektívájában értelmezik tovább a skolasztikusok (gondoljunk a mai szakramentalitás-koncepcióra!), jóval előbbre lehetnénk. A Tridentinum e kérdésben a IV. századból örökölt „diktálás" kifejezésről vitázott sokat (végül is belekerült a dekrétumba! DS 1501.), és még hosszabban a verbális és reális inspiráció ellentétéről. Az utóbbi — főképp Lessius nevéhez kötődőn — az inspiráció-felfogás nagymérvű kiürítéséhez vezetett, úgyhogy már csak utólagos isteni, vagy egyházi jóváhagyást értettek rajta, vagy egyszerűen a bibiliai könyvek tévedésmentességét. Ezek ellenében jelentette ki az 1. Vatikánum, hogy azért „szentek és kánoniak" ezek a könyvek, „mert a Szentlélektől sugalmazva Isten a szerzőjük, és mint ilyeneket örökölte őket az egyház" (DS 3006). XII. Pi- usz Divino Afflante Spiritu enciklikájával (1943) történt először hivatalos nyitás a Biblia tudományos módszerű vizsgálatára, elismerve az emberi szerző sajátosságát, egyéniségét, amelyet a Szentlélek inspiráló hatása nem függeszt fel. Különösen az „irodalmi műfaj" megállapítását szorgalmazta az enciklika (DS 3830). A 2. Vatikánum a Szentírásról Ilyen előzmények után jutottunk el a 2. Vatikáni Zsinathoz. Egy dogmatikus konstitúció terve a „kinyilatkoztatás forrásairól" kezdettől fogva szerepelt a Zsinat programjában, és 1961-ben már megvolt az első szkéma. A szétküldött szöveg a zsinat megnyitásáig a felmerült kívánalmakra kétszeres módosításon ment át, és a zsinat alatt áramainak mondható küzdelmek közepette további 4 átdolgozás történt. Ismeretes, hogy a Dei Verbum-konstitúció volt a 2. Vatikánum egyetlen olyan okmánya melynek szerkesztésén a zsinat egész ideje alatt dolgoztak. Már e tények is mutatják, mennyire szorongató kérdéssé vált napjainkra a kinyilatkoztatás korszerű bemutatása és magyarázata. De a lezajlott viták azt is jelezték hogy a liturgia-reform, sőt ekleziológia és ökumenizmus kérdéseihez képest mennyire nem terjedt ki és nem érett még be teológiailag ez a probléma-komplexum, időnként szinte teljes elakadással fenyegetve. Különösen három témakör mutatkozott rendkívül kényesnek: az evangéliumok történetisége, a tradíció újabb dinamikus-organikus felfogása (a két torráselmé- leuel összefonódva) és a hermeneutikai probléma. Ezt az utóbbit a III. fejezet tárgyalja, s bevezetese (TI. p.) szól a sugalmazásról és a Szentírás tévedésmentességeröl (hagyományos kifejezéssel I). E szövegek értékelését már a tanbeli ismertetés keretében végezzük, magát az összefoglalást a legszükségesebbre korlátozva, mert inkább a fejlődés irányvonalait szeretnénk jelezni. Mindjárt elsőnek fel kell idéznünk azt az új teológiai szemléletet, amely a kinyilatkoztatást és Írásbeli formáját is —az inkarnáció ökonómiájában és fényében értelmezi. Balthasar, Benoit, Niebecker, Guardini, Latourelle és Rahner monográfiái képviselik főképp a 40-es evektől kezdve ezt az új koncepciót5. A Zsidókhoz írt levél bevezetése sűrített foglalata és alapja e szemléletnek: „Azelőtt az Isten a próféták útján több alkalommal (szóról szóra több részben, vagyis szakaszosan) és többféle módon szólt őseinkhez. E végső korszakban a Pia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is őáltala teremtette. Mini dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása. Ö tartja fenn hathatós szavával a mindenséget.” — Isten és az emberiség üdvösségi párbeszédének, találkozásának csúcspontja tehát a megtestesült Istenember. Ez a végső beteljesülés, egyben paradigma és a megértés kulcsa a kinyilatkoztatás-esemény korábbi fázisaihoz. Ezt a mai hittudomány úgy fogalmazta meg, hogy a kinyilatkoztatásnak inkarnációs karaktere és struktúrája van, ami gnózeológiai következményekkel is jár. A kinyilatkoztatás egészét ebben a centrumban, az inkarnációban kell szemlélni, értelmezni és elemezni. S ezt bátrabban és konzekvensebben kell megtennünk, nagyobb hűségggel és realitással az inkarnáció ökonomómiája iránt. Még olyan problematikus következményeiben is, mint az isteni önfeltárás bezártsága és korlátozottsága az emberi szó börtönébe. „Az Isten emberi nyelven szólott hozzánk, emberül beszélt" — mondja Urs v. Balthasar1’, s ennek következményeit le kell vonnunk. Az inkarnáció már az első kinyilatkoztatott isteni szóval elkezdődött, s ahogy Krisztusban két teljes értékű valóság van, ugyanúgy az egészen emberi szó — egészen isteni; és az „önkiüresítés” ökonómiája már az isteni szó inkarnációs állapotában is érvényesül: a fenomenológiailag teljesen emberi szó és írás — isteni valóságot hordoz, reprezentál; az emberi az isteninek médiuma lesz. Hogyan lehetséges ez? A megértés itt éppúgy falba ütközik, mint az inkarnáció titkánál, hisz ugyanannak a misztériumnak a részese az egész kinyilatkoztatás. Deutzi Rupert (In Jn 1,7) már a kora-középkorban felismerte ezt: A sok kinyilatkoztatott szó igazában mind egy, az egyetlen Ige, aki testté lett.
