Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A sugalmazás teológiája
Az isteni és emberi szerzőség Ennek az inkarnációs modellnek szemmeltartásával lássuk most, mit mondott a zsinat, és mit mondhatunk mi a két kardinális kérdésről: a szerzőségről és tévedésmentességről. Az inspiráció természetét ui. önmagában alig vizsgálta a zsinat, a fogalomtisztázás is az emberi szerzővel való összefüggésben történt. A zsinati szöveg: ,,A Szentlélek sugalmazására van lejegyezve az isteni kinyilatkoztatás, amelyet a Szentírás szövege tartalmaz és ad elő... Isten tehát a szerzőjük, és ilyenekként kapta őket az egyház. Ámde a szentkönyvek elkészítésére Isten embereket választott. Őket használta fel, hogy saját képességeiket és erejüket latba vetve mint valódi szerzők foglalják írásba mindazt, de csak azt, amit ő akart, miközben bennük és általuk önmaga működött.” A textus nagy része a tradicionális tanítás megismétlése. De különösen a szöveg hétszeres fejlődés-fázisait véve figyelembe, észrevehető egy óvatos tendencia az inspiráció fogalmának megtisztítására a mechanisztikus elképzelésektől. Ez főképp az emberi szerzőség perszonálisabb karakterű meghatározásával történt. Bár az Isten is szerzőnek van mondva, de mind a kritikus „auctor litterarius”-tulajdonítás, mind a korábbi szkémák „auctor principalis”-a mellőzve lett. Az emberi szerzők „veri auctores”-ként, valódi szerzőkként vannak nyomatékozva. Amennyiben további magyarázatokat próbálunk kihozni az isteni és emberi szerzőség „unió hypostatica"-jából, feltétlenül tekintetbe kell venni, hogy az isteni és emberi együttműködés már természetrendi szinten is misztériumba torkoll. Isten abszolútsága és az emberi szabadság, autonómia kibékíthetetlenül ütközni látszanak. A bölcseleti és teológiai megfontolás az isteni akció sajátos, „teremtői” jellegére hívja fel a figyelmet, mely képes úgy „csinálni mindent” „első okként", hogy a teremtmény másod-oki akció-képessége nem szorul háttérbe, sőt a „teremtőiség” erejében felfokozódik és a legtöbbet tudja kihozni magából, ha átengedi magát az isteni mozgatásnak. Valami ilyen történik a sugalmazás esetében is. A szent szerző megmarad a maga egyéniségében, történeti adottságaival, megtartja személyi spontaneitását, nyelvi, stílusbeli kötöttségeit, szubjektív, kulturális, szociális horizontját. A Szentlélek mindenestől elfogadja a konkrét személyt és történeti szituációt. De írásra indítja a szerzőt, és még az sem szükséges, hogy az ember tudatára jusson az indításnak. S mégis, ami leíródik, annak szerzője már nemcsak az ember, hanem az Isten is. Az ember másodlagos okként működik közre, kitágított tudati horizonttal, új perspektívákkal, összefüggésekkel és felismerésekkel. — Mindez azonban teológiai magyarázat, a sugalmazás ui. igazában misztérium, amelynek lélektana nem ismeretes. Ezért vigyázni kell a különböző „műszavak”, örökölt példák, modellek használatával is (szerzők, eszköz, hangszer stb.), és tudatában kell lenni, hogy csak analógiákról van szó, amelyek semmiképp sem merítik ki a titokszerű történés lényegét. Az emberi szerző nem személytelen „eszköz", még csak nem is „titkár", aki égi diktálást, tollbamondást rögzít. (Ez volna a mechanikus, verbál-inspiráció I) Az emberi szerző teljességgel szerző és egyéniség marad, ezért minden szent könyv egyaránt az Isten és az ember műve. A Szentírás egzegézisének is ez az elvi alapja. A kétszerzőség komplexitásában válaszolható meg az a probléma is, ami a „Szentírás botrányaként" jelentkezik a kívülről szemlélőnek: miért ennyire emberi és korhoz kötött, sőt korlátolt, „naiv" és „primitív” sok esetben a Szentírás? A kinyilatkoztatás ökonómiájából és természetéből következik ez, bár az előbbi minősítéseket alapvetően meg kell kérdőjelezni, hiszen történelmietlenek, egy mai kulturális szint fölényéből való visszavetítések. A zsinat magyarázata: „A Szentírásban megnyilvánul az örök Bölcsesség csodálatos leereszkedése, . .. jósága, ezért igazodott hozzánk beszédmódjával, amikor gondosan törődött természetünkkel. Isten igéi ui. emberi nyelveken szólaltak meg, és így az emberi beszédhez hasonultak, ahogy egykor az örök Atya Igéje az emberi test felvételével az emberekhez lett hasonlóvá" (DV 13.). íme, a zsinat szövegében is a kinyilatkoztatás inkarnációs analógiája! De nem is történhetett ez másképpen. Az Isten nem tehetett erőszakot a kiválasztott emberekkel, s a maguk világától, ismereteitől végképp idegen igazságokat, stílust és szavakat nem sugallhatott nekik. Ezért nem lépheti át a kinyilakoztatás a szerzők, környezet és történeti időszak tudás-állapotát, pl. a természettudományos kérdésekben. De még ha per abszurdum ez a „megerőszakolás" valami módon meg is történhetne és a szerző leírna ilyen sugallatokat, teljességgel „süket fülekre” találna. Mint abszurd érthetetlenségeket kellene elutasítani a közvetett kinyilatkoztatás részeseinek...7 Egy párhuzam a modern fizika nyelvi problémájából valamit érzékeltet a megértéshez. Heisenberget idézzük8: „A kvantummechanika értelmezésénél szembe kell néznünk az ellentmondással, hogy méréseinket a klasszikus fizika fogalmaival kell leírnunk, ugyanakkor ezek a fogalmak nem illenek a természetre. A két szempont közti feszültség jellemzi a kvantum-elméletet. Többször ajánlották a klasszikus fogalmak teljes feladását. Ez a javaslat a helyzet félreértésén alapszik. A klasz228
