Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VAS ISTVÁNNAL - A humanizmus határai
Igen, ez a „Szentendrei elégiában" kristályosodott ki. Csak néhány sort belőle: Már lehullottak anya és leánya. / Két szép gyümölcs, a két egytest a földé. / A boldogság a leggyöngébb palánta, / De illata az esteket betölté / És megtanított bús, pogány dalára: / „Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!" / .../ És hol van már az akkori hitetlen, Ki pogányul néz a pogány parázsba? / Megtanult hinni a csodás hírekben, / Mert szelleméi a kétség megalázta, / S most áll és néz az útmenti keresztre: / A semmi nincs, — de nem vigasztal ez se / .../ Talán így lelünk egymásra a halálon / Túl is abban a százalakú éjben? / A változásokban, az új szerepben \ Mi marad abból, amit itt szerettem? / 5 az éj mögött, ha Isten mennye vár ránk, / Mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá ... j Istenre utal a szépség is! — A szépség, a mámorból született / Valami másra utal, nem magára. / / Ha áhitattal nézem szemedet, / Arany sugara magasabb arányra I Mutat, mivel a földi szeretet / Az égi szépség sugarát kívánja... / Meg aztán az ember a szerelemben érzi leginkább azt, hogy az életnek nem lehet vége, hogy valamilyen örök életnek kell lennie —, mert az az örök élet megtapasztalása. Hozzá kell tennem, hogy ezt az ember nemcsak az égi szerelemben érzi, a legföldibb, a leg-csak-szexuálisabb szerelemben is. Maga a szexualitás „meghalni és élni!”, Stirb und werde!, hogy Goethe üdvözült vágy-át idézzem: S amíg ez nem hívogat, / A halálból élet,/ Unalmas vendége vagy / Sárnak és sötétnek. — Hogy Istenre utal-e a szerelem — hát kinek-kinek. Nekem igen! Sokaknak ez el sem jut a tudatáig, mert nem érnek rá. A szerelem valamiféle, Istennel való egyesülés. A teremtés gesztusa? — Igen, de maga az ember is teremtődik benne. A feltámadásban is mindig hittem. Hogyan, miként? — A hogyanjáról sohasem gondolkodtam. De azt tudtam mondani, amit Goethe mondott. Stein báró, a weimári miniszterelnök, Charlotte von Stein férje, arról beszélt, hogy az ember megsemmisül a halál után. Erre Goethe azt felelte: Az lehet, hogy maga megsemmisül, de én nem fogok megsemmisülni! — Hát nekem is mindig körülbelül ilyen érzésem volt. A feltámadás központi gondolatom maradt. Igen erről szól a ,,Húsvéti ének a testről." — Nagyon illik ebből egy részlet ide, ebbe a húsvéti számba. ... Az tudja, mi a test, aki szenved vele, / Te tudod, Istenem, szenvedés istene, / Te tetted, a lélek jogát el nem veszti, / Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti, / Kezed alkotását szeretni se bűn még, / Mielőtt a földről végképp tovatűnnék, / Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét, I Az embert, akinek testét itt felöltéd, / Amit teremtettél, szereted / szeretted / akkor is, mikor már vitted a keresztet. / / Szeretted akkor is, mikor már szögeztek, / Szenvedés Istene, Te tudod a testet, / S amióta láttam, mi érte a váltság, / Elhiszem már én is test feltámadását. Mikor megköszönöm ezt az elmélyült beszélgetést, végül szabad-e megkérdeznem: hogyan látja a mester most bölcsen, korban is éretten az emberi élet végső lépését? Hát szeretnék könnyű halált, — azt megmondom, — az nagy ajándék, meg jó halált. A nem fizikai részében azt szeretném tanúsítani, amit Villon mondott —, aki furcsa módon a legnagyobb humanisták egyike volt, amellett, hogy gyilkolt is, ez belefért humanizmusába, —■ hát igaz, hogy anyja nevében, de ő mondta: Ebben a hitben élek és halok. Sz. M. A túláradó szeretet nem zárja ki a többi embert; inkább azt világítja meg nekik, mit jelent, hogy az Úr őket is „barátai”-nak nevezi. (...) A barátságban, ha páli értelemben vett „lelki" emberek vonzódnak egymáshoz, Istent tapasztalják meg, egyik a másikkal megízlelteti őt. Ez a valóság „a legdrágább és leglelkibb minden tapasztalatok között" (Aelred), alig akad más ennyire közvetlen. És bármennyire is a lelkin van a hangsúly, az élmény közege az ember marad." Corona Bamberg 23
