Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Üdvösség és emberség
TÁVLATOK ÜDVÖSSÉG ÉS EMBERSÉG VISSZAPILLANTÁS. Folyóiratszemlénk előtt egészen rövid történelmi visszapillantást szeretnénk végezni. A teológia és a humanista eszmék párbeszéde nem mai keletű. Igaz ugyan, hogy a „humanisták" kifejezés — mint Werner Jaeger írja Humanismus und Theologie c. művében (Heidelberg, 1960.) — történelmileg éppen a középkori teológia tömbjéről való leszakadás híveit, a kereszténység előtti, ókori görög-római embereszmény újrafeltedezőit takarja; így a „humanizmus” első jelentésében bizonyos polémiát feltételez a keresztény életvitellel. Ennek a felfogásnak örökösei Jaeger szerint a nem hívő modern humanista ideológiák is. Kérdés azonban, leszűkíthető-e a „humanizmus” a nem-teocentrikus ember- eszményre. Hiszen az evangélium éppen annak az emberiességnek a továbbszélesitése, egyetemessé tétele, mely a görög „pajdeia” (műveltség, neveltség) eszményében megjelent — még az ókori városállam szociológiai keretei között —, vagy amelyet Cicero és a Sztoa emelkedett etikája képviselt. Joggal írta tehát Herbert Werner Rüssel már egy emberöltővel ezelőtt (magyarul 1944- ben megjelent „Keresztény humanizmus" c. könyvében), hogy a humanizmus egyáltalán nem a 15—16. sz. humanistáival jelenik meg, hanem a teológia egész, kétezeréves fejlődésében végigkövethető a jelenléte. Az emberségre-törekvés és a kereszténység kapcsolata adva volt a logosz-tanban, Isten Igéjének emberré-válásában, és alapprobléma volt a teológia ókori — főként görög — klasszikusainál csakúgy, mint a nagy szenttamási szintézisben, amely szerint a kegyelem nem rombolja le a természetet (s így az „emberit”), hanem tökéletessé teszi és felemeli. Vagy ahogy az újtomizmus képviselője, Étienne Gilson írja, a humanizmus és a teológia kapcsolatfelvétele elkerülhetetlen volt már csak azért is, mert az emberiség „nem lett volna képes megváltani önmagát a kereszténység nélkül, de ha nem lenne emberiség, a kereszténységnek egyszerűen nem lett volna mit megváltania" (idézi Rüssel, i. m. 64. o.). Érdekes módon Rüssel már ekkor úgy látja, szinte prófétai módon — talán éppen a világháború elembertelenítő hatásának ellensúlyozására —, hogy a teológiának újra ki kell állnia az ember, a személyi mivolt védelme mellett, a humanista törekvések mellé kell sorakoznia. ANTROPOLÓGIAI FORDULAT. A humanista eszmék pozitív teológiai értékelése ezeknek a messziről induló hajtásoknak a kifejtőződése. Sokan úgy látják, hogy korunk teológiájában „antropológiai fordulat" ment végbe (nem az „istenközpontúsággal”, hanem az emberidegen „elméletiséggel” szemben). Mint Georg Bandiét írja „Die anthropologische Wende der Theologie und ihre Bedeutung für den gegenwärtigen Religionsunterricht” c. cikkében (Diakonia 1973/2. sz. 87. kk.), az újkori szellemtörténetben Descartestől Heideggerig, hatásukon keresztül pedig Karl Rahner és a zsinat teológiájáig végigkövethető folyamat ez a fordulat: nem a „lényegeket", az elvont meghatározásokat keressük immár, még a teológiában sem, hanem azt, hogy mit jelent számunkra a Szentírás üzenete, egy-egy hitigazság konkrétan, az élet szövetében. Valahogy úgy, amint Erzsébet kérdezi önmagától, mikor meglátogatja Mária: „Hogyan lehet az (vagy a régi, Károli-fordítás szavaival: Hon- nét van az nekem), hogy Uram anyja jön hozzám?" (Lk 1,43) Az ember „ittlétére" kérdező, üdvtörténeti teológia alakul tehát ki, írja Bandler, amely Isten köztünk-létét felhívásnak, cselekvésre szólító erőnek tekinti, mindig az ember adott — egyéni és közösségi — élethelyzetére akar fényt vetni. Nem egyszerűen Jézus „követésére” szólít, hanem művének új és új, más és más körülmények közötti újraélésére. Természetesen, amikor ekkora horderejű fordulat megy végbe, óhatatlanul felmerülnek a komoly problémák is. A kialakuló új látásmóddal együtt — s itt nem a rahneri alapvetésre, hanem a „politikai-" vagy a „felszabadítás-teológia" egyes formáira gondolunk —, természetszerűleg egyoldalúságok, félreérthető eredmények is felszínre bukkantak. Már-már az a veszély merült fel, hogy a teológia egyszerűen a humanizmus egyik formája lesz („keresztény humanizmus”, s Rüssel idézett műve mutatja, ez a kísértés korán jelentkezett), és így belevész az evilági problémák boncolgatásába. — Joggal vetődik fel tehát a kérdés: 24
