Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE VAS ISTVÁNNAL - A humanizmus határai
ellen? — ez mindenképpen kényelmetlen volt az én helyzetemben. Hát hogy mondjam ezt magának, hogy megértse? Ha el tudná képzelni az akkori pesti légkört, — ezen ne csak a zsidóságot értse! — értse ezen az én egész társaságomat, Babitsot kivéve. Babits-csal erről soha nem beszéltünk. Babits előtt restelltem volna legjobban, hogy ilyenekről szóljak. Babits a nagyon kevés keresztény költő közé tartozott. Tegyem hozzá azt, hogy a magyar költők között nem volt divatos a kereszténység. A régi magyar költők majdnem mind po- gányok. Berzsenyi pogány volt a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Petőfiről ne is beszéljek. Arany éppen csak hogy nem volt pogány. Ha már erről beszélünk, — mert mások humanizmusáról sokkal könnyebb szólnom, — a humanizmusnak gyönyörű példája Berzsenyi: „Embervoltom, csak gyarlóság / Létem fényes bélyege, / Ha virtusom nem hiúság, / Forró vérem melege, / Ha szívem nemesebben vert: / önmagában méltó bért nyert.” Hát ez félreérthetetlenül, sztoikusán pogány, amint ő is kimondja ugyanebben a versében: „Légyen álom, légyen bíró, / Bátran megyek elébe, / Mint egy elfáradt utazó / A vadon enyhéjébe. / Mert ha bíró: nem furdal vád, / Mert ha álom: nyugalmat ad.” Vagy amint Arany írta a „Gondolatok a békekongresszus felől" című versében, amit nagyon szeretek: „Hagyjátok a meddő vitát! / Bölcs Isten az, ki rendel; / Az ember tiszte, hogy legyen / Békében, harcban ember. / Méltó képmása Istennek, / S polgára a hazának / Válassza ott, válassza itt / A jobbik részt magának.” — Ezzel a humanizmussal, mondhatom, teljesen egyetértek. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy nekem nagyon kényelmetlen helyzetem volt, mert — hogy is mondjam? — nálunk a baráti társaságban az volt a közmegállapodás, hogy „Istenben aztán nem hiszünk!” — Ez annyira magától értetődött, hogy az urbánusok és népiesek mindenben egymás ellen voltak, de ebben Illyés meg Zsolt Béla, Ignotus Pál és Németh László is egyek voltak. Más területről nem volt barátja, aki istenhivő lett volna? Nem. — Radnóti volt, akivel szintén kölcsönösen eltitkoltuk egymás elől az Istent. Utólag jöttem rá, a verseiből és mindenből .... Ezt szégyelltük egymás előtt. Éppen azért nagyon jó példa Radnóti, mert legjobb barátom volt, és Istent mégis szégyelltük egymás előtt. Hogy miért? Nem tudok mást mondani, mint hogy ez volt a konvenció közöttünk. és mindezek ellenére, mikor nyílt meg verseiben Krisztusnak? Aránylag hamar. Kimondatlanul előbb is, kimondva talán harminckilencben, „A Béke téri Krisztus” című versben. Olvassa el! Igen, ez gyönyörű. Különösen ezek a sorok: Béke-téren lombos béke suttog, / A világban gyilkos, sűrű titkok / Érlelődnek. Jaj nekünk! / Ragyogó nyár, kaján katlan, / Forral benne mondhatatian, / Hajthatatlan végzetünk. / / Most látom, hogy kereszt mellett álltam, / A mosolygó világragyogásban / Fekete és szomorú. / Itt van! Itt van! Öt kerestem! / Krisztus teste kőkereszten, / Fején töviskoszorú. I / Feje körül vasiekete tüskék, / Nem látja az aranytenger tükrét, / Csak azt, aki szenved itt. I Most egy fáradt nő igézi, / Ki ott térdel, Jézust nézi / S átöleli térdeit. / És mit szóltak a többiek? Mi volt a hatása, amikor megjelentek a Krisztus-jellegé versek? A régi naplómból látom, hogy Zelk Zoltán barátom, — aki egyébként mindig hitt Istenben — gyönyörű versei vannak, mostanában pláne, — akkor azt mondta: „Nagyon rossz hatása lesz!” — Nem is jelentek meg sokáig. Lehet, hogy A Béke-téri Krisztus csak a fölszabadulás után jelent meg. Talán annak idején le se adtam! — A mester lírájában embersége sokszor szembesül Istennel, vallással, olykor kimondatlanul is, — az emberi élet, a szenvedés, a halál, de a boldogság és a szerelem is úgy jelentkeznek, mint a transzcendencia jelei: elvezetnek Istenhez. A valláshoz, — mint az embert általában — engem is a halál hozott közel. Egyik iskolatársam koratavaszi temetésén döbbentem rá, hogy a halál gondolatával — ha néha megbékélni tudtam, az sohasem a lombhullás idején történt, csak amikor a feltámadás vad szele az én szívembe is belesodorta az emberiség vigaszának, az új kezdet ígéretének csíráit. — Azután első feleségem elvesztése, Éti halála — a mélyebb megsejtésre és a jövő élet reményére indított. 22
