Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rózsa Huba: Az ószövetségi Szentírás szerepe az Újszövetségben
teljesítsem" (Mt 5,17). Ezzel a mondattal kezdődik a hegyi beszédben az új törvény kihirdetése. Jézus az egész Törvényt arra a tökéletességre vezette, melyet az Ószövetség nem ismert: a Törvény és a Próféták Isten és a felebarát szeretetének kettős parancsától függenek (Mt 22,40k). Nem mintha a szeretet ismeretlen lett volna az Ószövetségben, de krisztus tanításában éri el teljes dimenzióját. A szeretet kettős parancsa lett a Törvény szíve, és valamennyi parancsa a szeretet alapján új összefüggésbe kerül. Pál apostol szerint a szeretet a Törvény tökéletes teljesítése (Rám 13,10). Egyértelműen előtérbe kerül a Törvény lényegében vallási és erkölcsi jellege, mig az egykori, egyoldalúan jogi szempontja hátterébe szorul (Mt 5,31—38). A Törvény egykor az előírások egész sorát tartalmazta, melyek az Ószövetség nemzeti intézményeit szabályozták, hogy Izrael népét szentté és tökéletessé tegyék. A Törvény azonáan nem volt képes az embert igazán szentté és megigazulttá tenni, noha ez volt a célja (Rám 8,3—4). Az üdvösség új rendje Krisztus áldozatán nyugszik és a hit által megszerzi a megigazulást. Isten „tulajdon fiát küldte el ... beteljesedjék (plérothé) rajtunk, amit csak rendel a törvény, rajtunk, akik nem a test, hanem a lélek szerint élünk" írja Pál apostol a Római levélben (Rám 8,4). Az üdvösség új rendje beteljesíti tehát azt, amire az ószövetségi rend irányult. Az isteni törvények, parancsok szempontjából, éppúgy mint a megszentelődéséből, az Újszövetség nem más, mint az Ószövetség beteljesedese. Külön figyelmet érdemelnek az Újszövetség kijelentései az írások beteljesedéséről. Jézus saját szenvedését, halálát és feltámadását magyarázva a tanítványoknak az írásra hivatkozik „hogy beteljesedjék az Írás", vagy „írva van ugyanis", hogy ez és ez történjék (Mt 26,31 pár Mt 26,54). „Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az írásokban róla szól” olvassuk az emmauszi tanítványok történetében. Az apostoli kérügma szinten hangsúlyozza, Jézus szenvedésében, halálában és feltámadásában az írás szavai teljesedtek be: „Krisztus meghalt bűneinkért, amint az írás mondja. Eltemették és harmadnapra feltámadt. Ez is az írás szerint” 1Kor 15,3—4). Külön figyelmet érdemel ebből a szempontból végig kísérni az Ap. Cselekedetének beszédeit. (ApCsel 2,16—21. 24—35; 3,21—24; 8,32—35; 1043; 13,32—37). Az írások beteljesedése azonban messze túllépi az apologetika szempontjait, ameiy elsősorban a messiási jövendölések beteljesedését vizsgálja. A beteljesedett írások — úgy, ahogyan az Újszövetség látja — nem csupán a jövőre vonatkozó prófétai kijelentések, vagy jövendölések, hanem igen gyakran a törvény szövegei (Jn 19.36J, a zsoltárok versei (Jn 19,36), vagy Izrael történetének eseményeire való hivatkozás (Mt 2,15). A beteljesedés lényege nem csak azt jelenti, hogy az Ószövetségből bizonyos előre jövendölt dolgok beteljesedtek, hanem azt is, hogy az egész Ószövetség, mely Isten és az ember, Isten és Izrael kapcsolatáról beszél — akár a múlt történeti eseményeinek, akár a végső napokról jövendölt események perspektívájában, —■ ténylegesen Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában, továbbá az egyház életében teljesedett be. Így az egész Ószövetség Jézus Krisztusról szól. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból első helyet foglalnak el az eszkato- logikus prófétai jövendölések, melyeknek beteljesedésére csak a végső időben kerülhet sor. Emellett azonban a múlt történeti eseményei, vagy az ószövetségi törvény előírásai is teljes értelmüket csak a Jézus Krisztusban megvalósult üdvösségben nyerik el, melyre az Ószövetség keretében nem volt lehetőség. — b) Az Ószövetség beteljesedése magával hozza mindannak elévülését, érvényét vesztését, amely abban a tökéletlenség és részlegesség jellegét hordozta. Az Ószövetség, mint üdvrendi és vallási berendezkedés megszűnt, és vallásos elemeinek jórésze is véglegesen érvényét veszítette. Jézus szavai a hegyi beszédben kifejezésre juttatják, hogy az üdvösség új rendjében Mózes és a régi parancsok tekintélye nem jelentik többé az élet legfőbb normáit: „Mondatott a régieknek. . . Én pedig mondom nektek" (Mt 5,21—47). Főként Pál apostol és a Zsidó levél tanúskodik világosan az ószövetségi üdvrend érvényét vesztettségéről. Elsőként említhetjük Pálnak azokat a fejtegetéseit, melyekben az Ószövetségről mint nevelőnkről beszél, amelynek gyámsága alól azonban már kiszabadultunk. Ezt mondja: „Mielőtt a hit elérkezett volna, a törvény fogott össze és őrzött minket a hit számára, melynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. így a törvény Krisztushoz vezető nevelőnkké lett, hogy a hit által igazuljunk meg. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő alól" (Gál 3,23—25). Pál tehát elismeri a törvény pozitív szerepét az üdvösség tervében; a zsidó nép vallási nevelője volt, Krisztushoz vezette, alkalmassá téve az evangélium befogadására. A Galata levél polemikus hangvétele azonban kiemeli a Törvény nevelő mivoltának negatív oldalát: a Törvény mint nevelő, csak időleges és ideiglenes, amint a kiskorú felett gyakorolt gyámkodás sem tart egész életen keresztül s csak a nagykorúságig van érvényben (Gál 4,1—5). Krisztus megszabadít minket ettől a gyámságtól, nem más Ö „mint a törvény célja" (Róm 10,4). A Törvény alatt Pál apostol nyilvánvalóan nem az Ószövetség erkölcsi parancsait érti, melyeknek összefoglalója a szeretet, hanem a rituális előírásokat, melyekben a zsidóság a vallási igazvolt egy forrását látta. Mögöttük olyan szemlélet húzódik meg, mely üdvösségét reméli az előírások megtartásától. Ezeket az előírásokat az Apostol tehernek, a szolgaság igájának tekinti 212
