Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rózsa Huba: Az ószövetségi Szentírás szerepe az Újszövetségben

(Gal 5,1). — Az Apostol a Törvény időleges mivoltát és erőtlenségét a Krisztusban létrejött üdvrendhez viszonyítva, egy másik, az ószövetségi prófétai jövendölésekre támaszkodó hasonlattal fejezi ki: a betű szolgálata helyett lélek szolgálatában élünk. A törvény Isten kőtáblára írott levele, mely kívül van az emberi szíven. S mint hogy a törvény képtelen volt az emberi szívet megváltoztatni, nem tudott megigazulást szerezni, ezért gyümölcse lett a halál. A törvényt Pál „a halál kőbe vésett szolgálatának" nevezi (2Kor 3,3.6—7; Rám 7,5—6), „betűnek", amely öl (2Kor 3,6). Mi viszont az Isten Lelkét kaptuk; és a Lélek indítása alatt élünk (Rám 8,14—16), aki Isten törvénye felé vezérel, mely szívünkbe van írva (2Kor 3,6; Jer 31,33). Ennek a törvénynek szolgálata a lélek szolgálata, mely életet ad. Pál világosan kimondja: a betű szolgálata múlandó, a léleké viszont maradandó (2Kor 3,11). A Római levélben ezt írja: „Most azonban fölszabadultunk a törvény alól, mert meghaltunk annak, ami lenyűgözött, ezért új lélekben nem az avult betű szerint szolgálunk” (Rám 7,6). — A Zsidó levél összehasonlítja az egész ószövetségi kultikus rendet, mely képtelen volt megszentelődésí szerezni, az Újszövetség tökéletes áldozatával. Ez az áldozat egyszersmin- denkorra megszentelést és megváltást szerzett, örökre tökéletessé tette a megszentelteket (Zsid 10,14; 9,12). Ezzel kapcsolatban a szerző világosan feltárja a két üdvrend egymáshoz való viszonyát: „A törvény csak árnyéka az eljövendő javaknak, nem teljes képe a valóságnak" (Zsid 10,1). Krisztus „eltörli az elsőt (a törvény szerinti áldozati rendet), hogy helyére állítsa a másodikat (Krisztus áldozatát)” (Zsid 10,10). A két szövetség közül az Ószövetség az árnyék, a nem teljes kép, az eltörlendő első, mely helyet ad az Újszövetségnek, az eljövendő javaknak, a valóságnak, a második végérvényesnek. így bár azzal, hogy az Újszövetség beteljesíti az Ószövetséget, magában foglal egy bizonyos törést is, amennyiben érvénytelenné teszi az Ószövetség rendjét.

—■ c) Ügy tűnik tehát, hogy a beteljesedés és elévülés, a folytonosság és megszűnés ellentétben állnak. Az Újszövetség azonban az előképiség (tipológia) segítségével kiegyenlíti ezt a látszólagos ellentmondást. Azt jelenti ez, hogy az Ószövetség sok olyan pozitív elemet hordozott, melyeket az Újszövetség megőrzött és beteljesített; de azok az elemek is, melyeknek nevelő szerepe most megszűnt, pozitív jelző szereppel rendelkeznek az Újszövetség intézményeit illetően, a történeti események pedig utalnak az üdvösség végső időben történő realizálására.

Az előképiség hátterét képezi a két szövetség párhuzamos mivolta. Az Újszövetség egész sor mozzanatban mutatja be a két üdvrend, ill, azok elemeinek párhuzamos jellegét. így például az eukarisztia Jézus kereszthalálát értelmező szavai a Sinai szövetségkötés rítusából indulnak ki, az első Péter levél Jézust húsvéti bárányhoz hasonlítja (1 Pt 1,19; iKor 5,7), az egyházat pedig a Sinai szövetségben létrejött ószövetségi istennépével látja párhuzamban (1 Pt 2,9). A Jelenések könyvének szimbolikája és teológiai szemlélete számos ószövetségi mozzanatra épít. A Máté és Lukács szerinti gyermekségevangélium szintén párhuzamot vetett Keresztelő János, Jézus és az ószövetség nagy személyeinek születése között. János evangéliuma is egész sor példát szolgáltat: Jézus és Jákob létrája (1,51), Jézus és a templom (2,21), Jézus és a pusztában felállított kígyó (3,14), Jézus és a manna (6,32—33) stb. Az Ószövetségben tehát az Újszövetség képi elővéíelezésének egész sorát találjuk.

Pál apostol és a Zsidó levél a két szövetség közötti párhuzamot a teológia nyelvén fogalmazza meg: ezt a jelenséget tipológiának, elóképiségnek nevezik. Az Apostol az 1 Kor levélben a pusztai vándorlás eseményeit az Újszövetségre alkalmazza. Ezt írja a pusztában vándorló Izraelről: „Mindez előképben történt velük, s a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időben élünk” (1Kor 10,11). Pál a tipológiát nemcsak morális szempontból alkalmazza, hanem mélyebb értelmet tulajdonít az üdvtörténet eseményeinek, mikor a tengeren átkelő Izrael menekülését „Mózes keresztségének”, a mannát „lelki ételnek", a sziklából fakadó vizet lelki italnak, a sziklát pedig „lelki sziklának” nevezi, aki maga Jézus Krisztus. Az Ószövetség személyei és eseményei jelentéssel bírnak abban a „végső időben”, melyben mi is élünk (iKor 10,11). Az eszkatologikus jövő bizonyos vonásait hordozzák magukon, s így ezek a „próféták előképek" a jövő misztériumok titokzatos jelenlétét biztosítják a múlt eseményeiben, és valamilyen módon részesednek abból a realitásból, melyeknek előképei. Ezért használja a „lelki” jelzőt az Apostol a mannával, vízzel és a sziklával kapcsolatban. A tipológiát Pál az Ószövetség más eseményeivel összefüggésben is alkalmazza, így például Adómra vonatkoztatva, mikor ezt mondja: „Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig, azokon, akik nem vétkeztek Ádám törvényszegéséhez hasonlóan, aki az eljövendőnek előképe" (Róm 5,14; 1 Kor 15,45—49).

Az előképi mivolt örök aktualitást kölcsönöz az Ószövetségnek, még akkor is, ha sok eleme, áldozati rendje, szertartásai stb. érvényét vesztette, mivel előrejelző voltában oktat és tanulságul szolgál. így a beteljesedés és az érvényét vesztettség a tipológiában kiegyenlítést talál.

213