Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rózsa Huba: Az ószövetségi Szentírás szerepe az Újszövetségben

igehirdetés és jövendölés korhoz kötött jellege világossá tette, hogy azok elsősorban a kor- társakhoz szóltak, akár büntetést, akár üdvösséget hirdettek, s a kortársak jelenére ill. jövőjére vonatkozóan is volt jelentésük. Ez a jelentés viszont módosította a próféciák eszkantonra mini beteljesedésre, konkrétan Jézus Krisztusra irányuló értelmét. Ez az oka az ószövetségi egze- getaK gyakori tiltakozásának az ellen, hogy valamely ószövetségi szentírási részlet, vagy prófécia magyarázatánál visszavetítsék a szövegekre újszövetségi értelmezésüket. De innen magyarázható az újszövetségi egzegétáknál jelentkező zavar is, mikor az Újszövetségben található próféciák vagy egyéb helyek értelmezését megkísérlik az Ószövetségből levezetni.

Az Újszövetség kutatása is önálló irányba haladt. Az ószövetségi kapcsolat elemzése gyakran kiemelt, az Újszövetség által idézett helyekre szorítkozott. Oka ennek részben abban keresendő, hogy az újszövetségi írások megértésénél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a hellenizmus hatásának, főleg a páli és jánosi írásokban. Szinte az utolsó évtizedig tartotta magát a vallástörténeti iskola, főként Bultmann véleménye, hogy az újszövetségi krisztoló- gia kialakulásában a hellenizmus döntő tényező volt. — Sohasem szűnt meg azonban az a vélemény, hogy az Újszövetség kialakulásában az elsőbbséget az ószövetségi biblikus hagyománynak kell tulajdonítani. Megerősítették ezt a felfogást az utóbbi idők kutatásai, melyek igazolták és előtérbe állították a jánosi és páli írások ószövetségi gyökereit. Arra is fényt derítettek, hogy a hellenizmus hatása elsősorban a zsidóságon való asszimiláción keresztül jutott be az ősegyház gondolkodásvilágába. Ugyanezt erősítette meg a qumráni irodalom részletes feldolgozása, az intertestamentárius zsidóság és rabbinizmus irodalmának vizsgálata is. Rendkívül sok kapcsolat fedezhető fel az Újszövetség szerzői és az intertestamentárius zsidóság, továbbá rabbinizmus érvelési módszerei között, és az ószövetség-értelmezés szellemében is. Az ősegyház az Ószövetséget az intertestamentárius zsidóság közvetítésében vette át. Fény derült továbbá az ún. testimoniák tényére is, azaz, azokra az O- szovetsegböl kiemelt és egybefogott bibliai helyek gyűjteményére, melyeknek a zsidóság messiási értelmet tulajdonított, és melyeket az őskereszténység is használt. Ismét eloterbe került tehát az Ószövetség Újszövetségben viselt szerepének és értelmezésének problémája. Nemcsak néhány messiási hely alkalmazásának, hanem a két szövetség mély, egymásra gyakorolt hatásának elemzése lett a kutatás tárgya. A Dei Verbum dogmatikus konstitució következő módon foglalja össze e tényt: „ ... Isten tehát, a két szövetség könyveinek sugalma- zoja es szerzője úgy rendezte, hogy az Újszövetség benne rejtőzzék az Ószövetségben, az Ószövetség viszont az Újban táruljon fel. Krisztus új szövetséget alapított ugyan verevel, az Ószövetség könyvei mégis egész terjedelmükben föl vannak véve az evangélium hirdetésébe. leljes értelmüket az Újszövetségben kapják és mutatják meg, az Újszövetséget viszont megvilágítják és megmagyarázzák.” (16.)

3) Az ősegyház meghatározott szempontok alapján használja és alkalmazza az Ószövetséget, melyeket az újszövetségi írások figyelmes olvasása után a következő elvekben foglalhatunk össze: Az Ószövetség Krisztusban beteljesedett. — Az Ószövetség érvényét veszítette az Újszövetségben. — A elöképiség (tipológia) elve.

— a) A beteljesedés gondolatát a pléroó, teleioó igék és az ezekből levezetett fogalmak fejezik ki, s a két szövetség közötti kapcsolat kifejezésében döntő szerepet kapnak. Az Újszövetség három vonatkozásban mutatja be az Ószövetség beteljesedését: beteljesedett az idő, a Törvény és az írás. „Az idő beteljesedett és máir közel van Isten országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ezekkel a szavakkal kezdi Jézus működését, és az idők titkára utal, „mellyel az Atya saját tetszése szerint határozta meg a megfelelő időpontot” (Apóséi 1,7), hogy realizálja az üdvösség tervét. E terv szerint a Jézus Krisztusig terjedő idő csak előkészítő jellegű volt, „az isteni türelem időszaka" (Rám 3,26), és iránya az a beteljesedés, melyet a prófétai nyelvezet az „idők végének”, „végső napoknak” nevez. Krisztussal elérkezett az „idők teljessége” (Gál 4,4; Ef 1,10). A meghatározatlan jövőben lesz még egy „utolsó nap” (Him 4,1) „a világ vége" (Mt 28,20), mikor elkövetkezik az „Úr napja” (1Tesz 5,2; 1Kor 1,8. stb.)j dea „mostani idő” (Rám 3,26; Zsid 9,9), mely Jézus Krisztustól kiindulva jelenleg is tart, és melyben az egyház élete is folyik, már a „végső napokhoz” (Zsid 1,2) tartozik. Jézus Krisztus halála és feltámadásával megkezdődött „üdvösség napja” vagy „kedvező idő” állandó és megmaradó jellegű (2Kor 6,2; Zsid 3,13), s így ténylegesen azt az idők végét értjük alatta, mely felé az Ószövetség is irányult (1Kor 10,4). Az idő beteljesedését megfogalmazó teológiai szemlélet nemcsak Krisztust helyezi el az emberi történelemben, hanem Izrael történelmét és az egész emberi történelmet vonatkozásba hozza Krisztussal. Az Ószövetség így az előkészület ideje, mely egyben a beteljesedésre beállított és arra irányul. Egész valósága a beteljesedést hirdeti. Isten üdvözítő terve tehát korokra tagozódva valósul meg, egyik a másikban organikusan kapcsolódva.

A Törvény beteljesedését maga Jézus jelenti ki: „Nem azért jöttem, hogy megszüntessem a Törvényt, vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem*, hogy be211