Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az evangéliumok történeti hitelessége
éppen úgy mint az egyiptomi fáraók öndicsérő feliratai esetében. Az ún. „történelmi dokumentumok" is pártosak. Nagyon szórakoztató olvasmány pl. egy és ugyanazon eseményről két ellentétes szemszögből készült beszámolót olvasni. Találunk erre példát az ószövetségi történelemben is: Jórám, Juda királya háborút viselt Mésa, Moáb királya ellen. Mésa király felirata saját diadaláról beszél, a 2. Királyok könyve szerint viszont Mésa csak a fia feláldozásával tudott megmenekülni a végső pusztulástól. A pártosságtól, a célzatosságtól az ókori történetírók írásai sem mentesek, kezdve a római Annales-ektől Josephus Flavius-ig. Mégis értékes történeti dokumentumok, a régi korokkal kapcsolatban sokszor egyetlen, értékes híradások. A pártosság az emberek által fogalmazott híradásoknak ez az általános és szükségszerű vonása önmagában nem rontja le a közlemény hitelességét. Sőt, ezáltal lesz igazán hiteles, mert így igazán emberi. Itt újra fel kell idéznünk a fentebb említett megkülönböztetést: más a tényközlés és más a tény interpretációjának, értelmezésének közlése. Az események interpretációját, az elbeszélő szerint helyes értelmezést normális esetben minden közlés hitelesen adja tovább. Kivétel ez alól, ha az elbeszélő nem őszinte, vagyis a beszélő, az író célja és véleménye nem fedi egymást. Feltételezhetjük-e mármost, hogy az apostolok másként vélekedtek Jézusról, mint amit róla állítottak ezrek előtt, verés, üldöztetés, vértanúhalál árán is? Elképzelhető-e, hogy ők nem tartották Jézust Isten Fiának, és csalásért vállalták a megkövezést, száműzetést? Nem hinném, hogy az ember álnok hazugságért életét áldozná! Az apostolok őszinteségét bizonyítottnak tekinthetjük: 1. mert azzal az alapvető bizalommal kell közléseiket fogadnunk, mely egyáltalán lehetővé teszi az emberek közötti kommunikációt; 2. mert életüket nem áldozhatták hazugságért; 3. mert szavaikban, írásaikban tudatosan — és ami még fontosabb —, öntudatlanul újra meg újra elárulják magukat, hogy ez a meggyőződésük. Azt hiszem, ez a három érv elegendő a mai embernek is, hogy hitelt adjon az evangélistáknak (természetesen abban, ami a Jézusról alkotott véleményüket illeti). A hivő utókor Amint telnek az évek (vagy inkább évtizedek), megváltozik a helyzet. Egyre többen vannak a keresztények között, akik alig ismerték vagy egyáltalán nem ismerték Jézust. Ekkor már nem elég többé csak a hitet, Jézus tetteinek, életének hivő értelmezését átadni, hanem meg kell a hallgatósággal ismertetni magukat az eseményeket is, hogy legyen amire a hitet építsék. Jézus halála után 10—30 év múlva Palesztinában sem közismertek már többé Jézus tettei, az ország határain túl még kevésbé. A hit átadásának, a hivő értelmezés továbbadásának ekkor már alapvető feltétele a hitet ébresztő események tényszerű közlése, ismertetése. Ennek a kornak is van azonban egy alapvető adottsága, mely nagy előnyt, az igehirdetőnek nagy könnyebbséget jelent: az emberek többsége hisz Istenben, a természetíölötti világban. Lehet, hogy ez a hit homályos, sok téves elképzelést is tartalmaz, de a természetfölötti lények és a természetfölötti világ léte a többség szemében nem kétséges. Az orvosokat mágusoknak tartják, a városokban templomok állnak, az emberek amuletteket hordanak, házi istenekhez imádkoznak. Pált és Barnabást isteneknek nézik, készen arra, hogy áldozatot mutassanak be nekik. Az ókori feljegyzések mind arról tanúskodnak, hogy az istenek, a szellemek létét ebben a korban az emberek többsége nem vonta kétségbe. Ebben a környezetben még mindig könnyebb a dolguk az igehirdetőknek, mint manapság. Kettős a feladatuk: megismertetni az emberekkel Jézus életének eseményeit, és átadni nekik az események hivő, keresztény értelmezését. A helyes értelmezés, a hit átadása tehát ugyanolyan fontos, mind eddig, sőt változatlanul a legfontosabb cél marad. Ugyanakkor azonban alapvető jelentőségűvé válik a tényközlés. Ebben az időszakban természetesen megszületik a történeti hitelesség igénye is. Érthető elvárás ez a hallgatóság részéről, és a hit hirdetői figyelembe is veszik, szem előtt tartják ezt. Ennek az igénynek, ill. ezen igény kielégítésére való törekvésnek számos kézzelfogható nyomát fedezhetjük fel az evangéliumokban. A kétezer disznó nem szerepel többé a későbbi evangéliumokban (Mt és Lk). Márk szövege ugyan ott fekszik a szerzők előtt, benne ez az adat, de kihagyják, mert érzik, hogy ez nem lenne hihető az olvasók számára. Lukács az előszavában kijelenti, hogy hiteles történetet akar írni, és mindennek alaposan utánanézett. Igyekszik évszámokat adni: mikor született Jézus, mikor lépett fel a Keresztelő, kik voltak a királyok a környező országokban, hány éves volt Jézus, amikor megkezdte működését stb. János pedig megkísérli, hogy időrendi sorrendbe állítsa Jézus nyilvános működését. Előtérbe kerül a személyes tanúságtétel. Főként János hangsúlyozza, hogy ő szemtanúja volt mindannak, amit leírt, de a többi evangéliumi szövegek is súlyt fektetnek arra, hogy kiemeljék: a 12 tanítvány, főként pedig a fő-apostolok (Péter, András, Jakab, János) kezdettől fogva szemtanúi voltak Jézus minden tettének. Megemlít208
