Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az evangéliumok történeti hitelessége
Mivel az események felidézése, továbbadása kizárólag azért történik, hogy hitet ébresszen, érthető, hogy a hithirdetők ajkán az adatok időnként módosulnak, és mindig olyan irányban, hogy az elbeszélés nagyobb hatást érjen el. Erre is találunk számos példát. Csak egyet említenék: Márk evangéliuma szerint (5,13) kétezres disznócsorda legelészik a Genezáretí tó partján (ez a szám abban a korban és azon vidéken mindenképpen túlzásnak tűnik. Máté és Lukács törli is evangéliumában!). T ú I o z az elbeszélés, hogy kiemelje a szellemek sokaságát, erejét, akiket Jézus, a hatalmas Gyógyító kiűz. János apostol, aki nagyon közel állt Jézushoz, és mélységes hittel emlékezik az ő életére, így fejezi be evangéliumát: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni — azt hiszem — annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni." Túlzás ez, de találhatnánk-e őszintébb vallomást János hitéről és szeretetéről? Milyen kár lenne arra kényszeríteni magunkat, hogy „elhiggyük” ezeket és a hasonló kitételeket, ahelyett, hogy annak tartanánk, aminek az evangélisták szánták: mély, másokat is magával ragadó hitvallásnak! A válogatás és a túlzás természetes következménye annak, hogy az apostolok meg akarnak győzni arról, amit ők felismertek és elhittek. Hasonló törekvésből fakad az ószövetségi utalások jelenléte is. Éppen a zsidósággal való, kezdettől fogva állandóan tartó szembesülés teszi szükségessé, hogy keressék emlékeik között azokat a tényeket, részleteket Jézus életében, amelyeket valamiképpen kapcsolatba lehet hozni az Ószövetséggel, és így a kívülálló zsidósággal szemben megvédjék, a zsidókból lett keresztények előtt pedig igazolják és elfogadhatóvá tegyék hitüket, amellyel Jézusra tekintenek. A zsidókból lett keresztények számára ez mindenesetre nagyon elősegítette a Jézus-hit elfogadását (pl. Fülöp diákonus és az etióp szolga, Apcsel 8,26—38). Végül ez az első időszak, a hivő szemtanúk kora lehetővé tette olyan részletek megfogalmazását is, amelyek Jézus életének reális eseményeiből kiindulva a bibliai képek nyelvén beszélnek, Jézus megkisértésének története talán a legszebb példája ennek, mégpedig a régibb változatban, ahogyan azt Márknál olvashatjuk (Mk 1,12—13). Történet ez, vagy képes beszéd? Sokkal több benne a képekben adott tanitás, mint a tényleges adatközlés. Elmondja, hogy Jézus a második Ádám, aki engedelmessége által visszaállítja a paradicsomi állapotot (jóbarátság a vadállatokkal, angyali étel). Nagyon érdekes, hogy Máté és Lukács hallgatósága már nem elégszik meg ezzel, a képek számukra túlságosan biblikusok, amelyek megértése feltételezi az Ószövetség és a zsidó apokrif (rejtett) irodalom ismeretét. Szükséges tehát a kísértéseket közelebbről meghatározni. Ez a két evangélista meg is teszi ezt: három konkrét képben közük Jézus legfőbb kísértéseit (éhség, világuralom, öncélú csodatétel. V, ö. Mt 4,1—11; Lk 4,1—13). Az első időszakkal kapcsolatban összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy ebben az időben a természetfeletti világban való hit adott, az események közismertek, így fölösleges és hiányzik a történeti érdeklődés. Nagyon sok, kezdetben közismert adat, esemény kimarad az igehirdetésből következésképpen később az evangéliumokból. Egyetlen cél a meggyőzés, a Jézusról alkotott keresztény vélemény, keresztény hit kialakítása, továbbadása. E célnak megfelelően — Jézus életének eseményeit az igehirdetés átszűri, válogat benne, kiemeli a hit szempontjából jelentős eseményeket. A meggyőzés érdekében időnként érthető módon túloz, felhasználja bizonyításra az Ószövetséget. Jézus alakjának értelmezése alkalmasint történet, esemény formájában előadott képekben jut kifejezésre. Feli kell azonban tennünk a kérdést, hogy ez a magatartás nem hamisítja meg, nem teszi- e megbízhatatlanná a közléseket? Nem lesz-e torzzá, egyoldalúvá így Jézus alakja az igehirdetésben, nem válik-e el a hit Krisztusa a történelmi Jézustól? — Az igazság az, hogy a beszéd és az írás világában szinte elképzelhetetlen az objektív közlés, a teljesen objektív információ. Minden elbeszélő szükségszerűen saját szemszögéből ítéli meg a látott-hallott eseményeket, és amikor elbeszéli azokat, a továbbadott információt szükségszerűen a saját nézőpontjából fogalmazza meg. Talán idézhetem a közismert példát: az őszi erdőben a vadász a vadakat, a favágó a fákat, a festő a színeket figyeli meg, és ha a látottakat különböző módon beszélik el, közléseik mégis hitelesek. Azt gondolnánk, hogy a technikai rögzítő eszközök tárgyilagosak, — valójában azonban egészen egyoldalúak: a magnetofon egy eseményből csak a hangokat és a zörejeket rögzíti és adja tovább, a filmfelvevő a fényhatásokat, és így tovább. Az ember sokkal gazdagabb, bonyolultabb, így nézőpontja is mélyebb, árnyaltabb, de mindig a saját szemszögéből néz, és saját adottságaiból kiindulva azonnal értékel is. Figyeljük meg, hogyan reagálnak az apostolok Jézus szenvedésének lehetőségére: Péter le akarja beszélni Jézust; Tamás így szól: „Menjünk, haljunk meg vele együtt!” (Mk 8,32; Jn 11,16). Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az ember sohasem közöl a közlésért önmagáért, hanem mindig célja van vele: azt akarja, hogy a közlemény a másik emberben is ugyanazt a hatást keltse, mint az esemény őbenne. Igaz ez egy újságcikkel kapcsolatban 207
