Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az evangéliumok történeti hitelessége
Hivő szemtanúk kora Az első korszak a hivő szemtanúké. Ez a kor hisz, és tanúja Jézus életének. Hívőnek nevezhetjük ezt a kort, mert az a közönség, amelynek Jézus halála után először hirdetik az evangéliumot, istenhivő zsidókból áll. Hisznek Istenben, a prófétákban, hisznek abban, hogy a próféták csodákat tettek, hisznek a gonosz szellemekben, hisznek a bűn betegséghozó erejében, hiszik, hogy el kell jönnie a Messiásnak. Egyszóval: számukra a természetfölötti világ adott, reális, és az is természetes szerintük, hogy Isten gyakran közvetlenül belenyúl az emberek életébe. Ez az első, amit világosan kell látnunk. A második tény, amely éppen olyan lényeges az evangélium kezdeti hirdetése szempontjából az, hogy ez az első hallgatóság Palesztinában él és kortársa Jézusnak. Ezrekre tehető azok száma, akik személyesen ismerték Jézust, hallották tanítását, látták csdáált. Jézus ezres tömegeknek beszélt, járta a falvakat, szerte az országban különböző városokban, utakon csodákat művelt sokak szeme láttára. A gyógyultak, a gyógyult ördöngösök, a feltámadottak ott éltek körükben. Bár Jézus egész életét és tanítását nem ismerte mindenki részletesen, csodáiról mindenki hallhatott az országban, és a hallottakat igen sok szemtanú igazolhatta. Ez a kor tehát hivő és szemtanú. Ebből természetesen következik, hogy az első igehirdetésben az apostoloknak nem volt feladata: 1. meggyőzni a hallgatóságot Isten létéről és pl. a csodák lehetőségéről; 2. nem volt feladatuk igazolni az eseményeket .hangsúlyozni azok valódiságát, történeti hitelességét, sőt el sem kellett beszélni azokat. Mindkét tény rendkívül fontos az első igehirdetés jellegének megértéséhez .ezért ezeket nagyon komolyan szem előtt kell tartanunk, és ennek alapján kell értékelnünk az apostolok tanítását ebben az első időszakban, amikor gyökerében formálódni kezd az az anyag, melyet később az evangéliumok rögzítenek. A hallgatóságnak ez az adottsága (hogy hisznek Istenben és az események szemtanúi) — óriási könnyebbséget, előnyt jelentett az apostolok számára. Nem kellett meggyőzni őket a csoda lehetőségéről és nem kellett igazolni az események hitelességét. Sőt, legtöbbször még az eseményeket sem kellett elbeszélni. Kitűnő példa erre Péter pünkösdi beszéde az Apostolok Cselekedeteiben. Péter nem igyekszik elhitetni hallgatóival, hogy Jézus valóban tett csodákat, hanem azt mondja: „mint tudjátok(l), hatalmas jelekkel és csodákkal Isten igazolta a názáreti Jézust . .." (ApCsel 2,22). Elég volt utalni, hivatkozni az eseményekre, igazolni és elbeszélni nem kellett őket. — így a keresztény tanítás első hirdetői — ebben az első időszakban — minden energiájukat az egyetlen és legfőbb feladatnak szentelhették, mégpedig annak, hogy a hallgatóságot meggyőzzék Jézus alakjának és tetteinek egyfajta értelmezéséről. A csodák láttán ugyanis nem mindenki vonta le ugyanazt a következtetést. Amikor Jézus kiűzi az ördögöket, egyesek azt mondják: ,,A gonosz lelkek fejedelmének nevében űzi ki a gonosz lelkeket” (Mt 12,24). Másokat a csoda ténye meggyőz arról, hogy isteni erő működik Jézusban. — Jézus azt mondja a bénának: „Bűneid bocsánatot nyertek” (Mk 2,5). Egyesek szerint ez káromkodás, a tanítványok pedig dicsőítik Istent: ilyet még nem láttunk soha! — Jézus tanít a zsinagógában. A hívek ámulva hallgatják: „Ember így még nem beszélt!”, mások felpattannak, kiűzik a városon kívülre és fölvezetik a hegyre, hogy letaszítsák (Lk 5,16—29). — A vakon született megállapítja: „Ha nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit" (Jn 9,33), a farizeusok válasza: „Te akarsz minket tanítani, te bűnben született? . . (9,34) Mindig vannak akik lelkesednek, hisznek Jézusntak, és mindig vannak, akik bolondnak, csalónak tartják. Pedig mindenki ugyanazt látja, ugyanazon események tanúja. A tények értelmezése a pünkösdi csoda után már teljesen világos, de tudjuk, hogy korábban az apostolok számára sem volt könnyű a döntés. Az első „kételkedő” Jézus közelében Keresztelő János volt, aki valami másféle Messiást várt. Az apostolok hite is sok küzdelem, hosszú érlelődés eredménye, és mindig nem is tökéletes, míg a Szentlélek el nem érkezett, és „meg nem magyarázott nekik mindent" (Jn 14,26). Amikor a Feltámadott megjelenik tanítványainak, első pillanatban azt hiszik, hogy szellemet látnak (Lk 24,36). Jézusnak meg kell őket győznie a látomás másik, helyes magyarázatáról, arról tudniillik, hogy ő feltámadt. Ezért kezét és lábát nyújtja, hogy megtapintsák, enni kér és eszik szemük láttára, a maradékot pedig — a tanítványok még évtizedek múltán is emlékeznek erre, olyan fontos szerepe volt a maradéknak, — otthagyja előttünk. Húsvétvasár- nap reggelén üres a sír, ahol Jézus teste nyugodott. Fut a sírhoz Péter és János. János így ír erről: „...Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték . . . Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt (Jn 20,6—8). Mária Magdolna viszont más következtetésre juíott: „Elvitték az Urat, és nem tudni hová tették!” — mondja az apostoloknak ijedten (uo. 2. v.). Ha nem tudnánk, hogy ez a leírás késői visszaemlékezés, szinte el kellene mosolyodnunk azon a jeleneten, ami közvetlen ez után lejátszódik: két angyal ül a sírnál, kérdezik a szomorú Magdolnát, miért sír. Ő az angyalok láttán sem kapcsol: „Mert elvitték az Uramat, 205
