Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: A kinyilatkoztatás és az emberi szó
S ebben rokon — a (természet)tudomány szigorú egzaktságra törekvő nyelvi ideáljától elszakadva — a köznapi beszéd meg a költészet nyelve. Pierre Emmanuel írja: „Sans expliquer ce que je crois inexplicable, mon langage tente de le íigurer, de l’éclairer par des figures, pour me permettre d’y avancer quelque peu: Beszédem nem fejti ki, amit kifejthetetlennek hiszek, inkább megpróbálja képekbe öltöztetni, képekkel megvilágítani, hogy így valamelyest közeledhessem hozzá.”8 Figyelemre méltó tény, hogy a kinyilatkoztatás nem a tudomány, hanem a köznapi érintkezés és a költészet nyelvén szól hozzánk. A beszéd „építőanyaga” valóban az a nyelvi jelrendszer, amely egy történelmi közösség közös emberi tapasztalataiból csapódott le. De maga a beszéd, ennek a jelrendszernek aktuális használata: tevékenység, amely az adott nyelvi anyaggal újszerűén, teremtő leleménnyel játszani kezd, s ostromolni kezdi a titkot, szóval legalább megközelíti a még ki nem mondottat, a szavakkal maradéktalanul meg sem ragadhatót. így válik alkalmassá az emberi nyelv arra, hogy Istenről is beszéljünk, s hogy Isten is szavakra bízhassa kinyilatkoztatását. (gy lehet titokra nyíló, titkokba beavató eszköz is. A hit hallásból ered, a hallás szavakra fiqyel, de már Szent Tamás tudta, hogy „actus credentis non terminatur ad enun- tiable séd ad rem” (S. Th. 2. 2. q. 1. a. 2. ad 2; vö. Horváth Sándor nagyszerű magyarázataival9). 6. Ezek a nyelv és beszéd természetére vonatkozó megfontolások nemcsak arra jók, hogy a neopozitivisták aggodalmait eloszlassák, és bizonyítsák: lehet Istenről beszélni, s így Isten is kinyilatkoztathatja köztünk önmagát. Különös előremutató szerepük támadt annak következtében, hogy váratlanul kiemelték a beszédnek mint tettnek jelentőségét. A nyelv (pl. a szókincs, amint a szótárban fölhalmozódik), a közös tapasztalatok lecsapódása, a beszéd ostromolja a titkot, s az irányítja a hallgató vagy az olvasó figyelmét is arra, ami szavakkal maradéktalanul nem ragadható meg. Ennek a fölismerésnek birtokában beláthatjuk, hogy az igazságot kimondó ember nem érheti be rég kimondott fogalmazások ismételgetésével. „Wer etwas zu sagen hat, wird es neue sagen: Akinek valami mondanivalója van, újszerűén fogja azt kimondani” — írja F. Rosenzweig.10 Jean Cocteau ajánlja Alkalmi szerzeményében: „Vágjuk nevünket fába, várván, / Hajtsa törzsét égig a hév. / Többet ér a fa, mint a márvány, / Mert raita eavre nő a név” (Illyés Gyula fordítása). Isten is így véste „élő fatörzsbe” a maga nevét, így bízta az élő szóra, beszédre a maga kinyilatkoztatását. Ezért nem lehet a tradíció feladata pusztán az ősöktől örökölt formulák betűhív fönntartása, újramondogatása. A hűség egyet jelent az újrateremtés, az újrafogalmazás kötelességével. Sokan azt gondolják, hogy a „dogmafejlődés”, csak az emberi tudományok, a világra vonatkozó észleletek változásából adódó kényszer, folytonos alkalmazkodás, amelyben az Egyház állandó lemaradással küszködik. Valójában maga a kinyilatkoztatás is kívánkozik a folytonos megújulásra. H. Fries képével élve: az egyháznak kötelessége az, hogy a kinyilatkoztatásnak „mindig új borát” folyton úi tömlőkbe öntse. Mi más ez, mint a „fides quaerens intellectum” ősi témája? „Die alte Sache muss in heutiges Wort, der in gestrige Sprache gemeinte Inhalt in neue Gestalt gebracht, werden, wenn das, was Jesus meint, für heute .wahr' bleiben soll, wenn wir dem Fragenden neben uns nicht Steine, sondern Brot reichen wollen: A régi mondanivalót mai szóba, a tegnapi nyelven elgondolt tartalmat új formába kell fogalmazni, mert csak így maradhat igaz, a ma számára is az, amit Jézus szándékol, mert csakis így nyújtunk kenyeret s nem követ annak, aki kérdéssel fordul hozzánk."11 E. Schillebeckx magyarázza el aztán nagyon világosan, hogy ezt az „átköltöztetést” nem képzelhetjük el úgy, mint valami babajátékot, amelyben a meztelenül is kézbe fogható babát hol ilyen, hol olyan ruhába öltöztetik. Isten mondanivalója mindig csak valamiféle nyelvi „ruhában” jelenik meg előttünk. Nem lehet külön fölmutatni benne azt, ami változatlan, s nem dekorációként kerül rá erre a változatlan „testre" a napi ízléshez, igényekhez igazodó „ruha”. Maga Isten (a kinyilatkoztatás történetében), s a Lélektől vezetett egyház (a dog- mafejlődés során) változó szavakkal mondja ki a változatlan mondanivalót, nyitja meg s osztja meg velünk a titkot, anélkül, hogy titok-voltát megszüntetné.12 7. A természettudományokban egy hipotézist annál értékesebbnek tartanak, minél több tényt tudnak értelmezni vele. Az ismertetett nyelvfilozófiai, nyelvteológiai megfontolások a hittudománynak nagyon sok területén gyümölcsözők. Hogy mit jelentenek a szentírástu- domány, főként az egzegézis számára, abból valamit megmutathatunk. Hogy a dogmatörténethez és a dogmák hermeneutikájához is fontos szempontokat adnak, azt legutóbbi gondolatsorunk mutatja meggyőzően.0 De a szentségtanban is újszerűén világítja meg a forma és anyag, a verbum és elementum viszonyát.14 Értékes megfontolások adódnak belőle a liturgikus nyelvre és az imádság nyelvére vonatkozóan is.13 S végül, de nem utolsósorban jelentős fölismeréshez segít el az igehirdetés nyelvével kapcsolatban is.16 Minderről azonban itt már nem eshetik szó. 202
