Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: A kinyilatkoztatás és az emberi szó
egyik s nem egyetlen (tehát nem is tökéletes) módja, s hogy másfelől az európai gondolkodás (pl. az arisztoteliánus filozófia) szemléleti formái nem közvetlenül a valóságból, hanem inkább az indoeurópai nyelvek szerkezetéből erednek. Ezek a fölismerések kezdet óta termékenyítőén hatnak a bibliai herméneutikára. A biblikusok módszeresen kutatni kezdték a héber, tágabban a sémita gondolkodásmód, nyelvi kifejezési lehetőség sajátságait. A korábbinál sokkal jobban figyelni kezdtek azokra a szemléleti csuszamlásokra is, amelyek abból adódtak, hogy a kinyilatkoztatás eredetileg semi'a nyelvi közegben fogalmazódott meg, de aztán a kereszténység történetének legeslegkezdetén átkerült indoeurópai, elsősorban görög nyelvi formákba. Sok érdekes és immár közismert példát lehetne idézni arra, mi mindent fölgöngyölített ez a vizsgálódás. Például azt, hogy a test-lélek fogalompár egészen mást jelent a héberben, mint a görögben, vagy általában az indo-európai nyelvekre épülő gondolkodásban. Vagy, hogy milyen kiszámíthatatlan következményei vannak annak, hogy a sémita nyelvek nem szívesen különböztetnek meg fokozati eltéréseket, hanem inkább ellentétekben, kizáró alternatívákban fogalmaznak. Az európai ember azt mondja: szeretek, s kevésbé vagy jobban szeretek. A sémita mindezt a szeretet-gyűlölet ellentétpárjába sűríti. ,,Ha valaki . . . nem gyűlöli apját, anyját...” — idézi Lukács valószínűleg szóról szóra a jézusi logiont (14,26). Máté már értelem szerint s a görög nyelvi kategóriáknak megfelelően fejezi ki ugyanezt: ,,Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem . . .” (10,37). A gyűlölet — szeretet effajta szembeállítása megfigyelhető Szent Pál emlékezetes mondatában is, amely voltaképpen Malakiást idézi: „Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem” (Róm 9,13; M1 1,2—3). De tágabban ez az alternatívákban s nem fokozatokban fogalmazó gondolkodás jut érvényre a szinoptikusoknál olvasható jézusi utasításokban is: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le... Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki... stb.” (Mk 9,43—47 és párh. helyek). Sőt, amire még ritkábban gondolunk, de amire a Rómaiakhoz írt levélben idézett Malakiás- mondat már utalt, a két testvér — vagy még általánosabban: a két szereplő— szembeállítások (Ézsau—Jákob; Márta—Márta; a farizeus és a vámos stb.) ugyancsak ennek a gondolkodási módnak kifejezői. 5. A hermeneutikai forradalom azonban nem állt meg a különböző nyelvi rendszerek összehasonlításánál. A nyelvfilozófia vizsgálni kezdte a beszéd s a gondolkodás lehetőségének határait. Ide vonatkozó megállapításai aztán különös teológiai következtetésekre adtak alkalmat. A neopozitivisták tudniillik azt állították, hogy csak arról tudunk beszélni, amire az emberi köztapasztalat vonatkozik. S. Wittgenstein Tractatus-ának utolsó, sokat vitatott mondata: „Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen: Amiről képtelenek vagyunk beszélni, arról csak hallgathatunk.” Ha így van, hallgatnunk kell Istenről is, sőt isten sem beszélhet önmagáról, mert közölnivalója nem fér bele a mi nyelvi formáinkba, s a róla szóló beszéd szükségszerűen halandzsa. Ezt a nehézséget, amely útját vágná minden Istenről szóló bölcseleti okoskodásnak s a kinyilatkoztatást is lehetetlennek mutatja, nem valami apologétikus spekuláció oldozza föl, hanem magának a nyelvre vonatkozó vizsgálódásnak további története. A neopozitivisták kezdetben a tudomány (főként a természettudomány) nyelvét tekintették az emberi beszéd igazi, mintaszerű megvalósulásának. Később maga Wittgenstein ráeszmélt arra, hogy ez melléfogás volt. Az emberi nyelv és beszéd igazi megvalósulása a köznapi beszéd, s az tökéletlenebb is, de ugyanakkor zseniálisabb is a (természet)tudomány nyelvénél. Szókincsét tekintve például tökéletlenebb, mert kevésbé precíz, közel sem olyan egyértelmű. De ugyanakkor zseniálisabb, mert lehetővé tesz valami játékosságot. Kosztolányi előtt emlegette valaki, milyen tökéletes nyelv az eszperantó, mindent egészen pontosan és egyértelműen ki lehet fejezni vele. „Hogy mondják hát eszperantóul azt, hogy beteg?" — kérdezte a költő. Könnyű volt felelni rá. De mindjárt nehezebb kérdés következett: „S lehet- e eszperantóul ilyesmit mondani, hogy breteg vagyok?” Erre már nemmel kellett felelni. Mert ez a breteg szó játékos, torz, alkalmi alakulat, amelyhez hasonlót nem ismer egy műhelyben készült nyelv. Gúny van benne vagy öngúny, mintegy kicsúfolja, megkérdőjelezi önmagát, vagyis az alapszó objektív jelentését úgy színezi, hogy közben szubjektív tartalmakat is kifejez. S ha a puszta szó ekkora lehetőséget nyit az árnyalásra, a játékra, a teremtő leleményre, mindezek a lehetőségek hatványozod na k a tényleges beszédben, ahol a szavakból szószerkezetek, mondatok s a mondatokból szövegek támadnak. Amikor beszélünk, nem kész és eleve egyértelmű információkat juttatunk el egymáshoz, hanem a köztapasztalás ismert adataira támaszkodva „nekiugrunk" a még nem ismertnek, kimondunk valamit abból, amit még nem mondott ki senki. Ebben különbözik a beszéd a hajók zászlójelzéseitől vagy a közlekedésben használt táblák egyértelmű közléseitől. 201
